Floridából jelentem: a Harley is kipipálva
A vírus erősebbnek bizonyult nálunk, úgyhogy orvosi javaslatra eltoltuk a repülőjegyet egy héttel. Öröm az ürömben, hogy így lett még egy hetem, hogy megnézzem, ami még kimaradt.
A hét eleje még gyógyulgatással telt. A gyerekek már sokkal jobban voltak, és szerdán a doki is azt mondta, hogy egy hét múlva már tuti repülhetünk. Nekem nagyjából ugyanolyan volt az állapotom, köhögés, orrfújás, szédülés… mindig én vagyok a leggyengébb láncszem mostanában.
A hét második fele felért egy ámokfutással. Volt még három dolog a listámon, és négy nap, hogy megvalósítsuk, úgyhogy alaposan belecsaptunk a lecsóba.
Pénteken már kimerészkedtünk a lakásból, és ha már így alakult, elmentünk Greg motorosboltjába kibérelni a Harley-t vasárnapra. Újra felvette az adataimat, és most már ki is fizettem a 150 dollárt (ezt inkább át sem számolom, hogy mennyi) előre az egy napra.
Brian az üzletvezető bemutatta nekem Toby-t, aki majd vasárnap átadja a motort, de mondtam, hogy majd a sógorom veszi át, mert kizárt dolog, hogy két gyerek mellett odaérjek a motorért reggel nyolcra. Toby azért még elejtett egy megjegyzést arról, hogy ugye ezúttal nem mondjuk le a motorozást… Mondtam neki, hogy ez az utolsó esélyem, szóval remélhetőleg már nem jön közbe semmi.
Még több kép a galériában
Pénteken nyílt meg a Winter Wonderland is, ami egy karácsonyi városka Clearwater belvárosában. Kivilágított fenyőfával, koncertekkel, Mikulás-fotózással, ugrálóvárral, kis vonattal. A gyerekek nagyon élvezték, én meg még mindig nem tudtam túltenni magam azon, hogy 25 fok van és lassan karácsony, az emberek kis szoknyácskában, szandálban és mikulás-sipkában ünnepelnek.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Másnap végre eljött a sógorom ideje, motorozhattunk együtt. A gyerekekkel a többiek elmentek egy farmra, ahol állatokat lehet simogatni, meg tehenet fejni, mi meg motorral utánuk nyargaltunk. Jan jött a Yamahával, és pedig a Honda Shadowal. Az egész napi táv kb. 70 mérföld (kb. 113 km) volt, ami sokkal jobban esett volna, ha nincs egész úton bedugulva az orrom.
Az idő csodás volt, és útközben még egy Harley-Davidson boltban is megálltunk New Port Richey-ben, ahol – hogy-hogy nem – éppen jótékonysági parti volt. Kezdem azt hinni, hogy itt állandóan parti van minden boltban. Körbenéztünk, fotóztunk párat, és már mentünk is tovább.
A farmról visszafelé a kisebbik húgomékkal jöttünk, akik követtek minket kocsival, és mikor valami szép helyet láttunk, megálltunk lefotózni a motorokat. Hiába, mindketten fotósok, szakmai ártalom… Így lett pár (száz) tengerpartos kép Dunedinben, és a végén még a naplementét is elértük Sand Key Beachen. Mindenesetre jól szórakoztunk, és már egészen kezdem megszokni, hogy folyamatosan fotóznak, pedig általában én állok a kamera másik oldalán.
Habár hulla fáradt voltam, mire hazaértünk az egész napos motorozás és farmozás után betegen, még várt egy program este: A Waterin Trough Nightclubba mentünk kockás ingben, cowboy kalapban linedancet tanulni. Szuper volt, még akkor is, ha nekünk már sietni kellett haza a gyerekeket lefektetni, mire elkezdődött az élet a bárban. Azért így is tanultunk három táncot, majd láthattunk egy-két komoly koreográfiát és izmos, kigyúrt securitys cowboyokat.
Ismét kipipáltam egyet a listámon.
Másnap végre megszereztük a Harleyt, amit már hetek óta kerülgettem. Egész pontosan egy 2003-as, jubileumi Harley-Davidson Fat Boyt, amit a Greg Custom Cycles átalakított egy kicsit. Amikor először ráültem, baromi nehéznek tűnt még ott a boltban, és egy kicsit paráztam is, hogy mi lesz, ha nem bírok majd vele. Sokkal nehezebbnek éreztem, mint a saját motoromat.
A másik bajom, hogy eleve nem szeretem a Fat Boy üléspozícióját, mert nekem túl alacsony a kormány, ami a hátamat olyan pozícióba kényszeríti, hogy egy idő után leszakad a derekam. Mondtam is Tonynak, hogy ha már nem bírom tovább, akkor motorozhatnak ők hazafele vele, aminek ő látszólag örült. Miután elment a motorért a boltba, még motorozott vele egy órácskát a környéken, szóval most már neki is Harley a vágya.
Ezen a napon Christine is újra csatlakozott hozzánk a Victoryval, így három motorral (Patti és Tony a Shadow-val, én a Fat Boy-jal) vágtunk neki az útnak a Homosassa Nemzeti Parkba manateekat (lamantin = tengeri tehén = karibi manátusz) nézni. Én mondjuk úszni szerettem volna velük, mert ilyen program is van, de végül a tüdőgyulladás kockázata miatt letettem erről a tervemről. Két nappal hazaindulás előtt már nem kéne bekapni még valami betegséget.
A lamantinok nagy csalódást okoztak. Így a szárazföldről nézve úgy néztek ki, mint valami hatalmas meztelen csiga, vagy valami barna ürülék, ami a víz tetején úszik. Tök lassan mozognak, mint egy cepelin, és az arcuk a víz alatt van, szóval azokat a kedves pofákat, amik a prospektusokban meg a kiállított szobrokon vannak nem láttam.
Lehet, hogy inkább valahova a tengerpartra kellett volna elmotoroznunk, ahol talán még sütkéreznek a napon a szárazföldön, mert ezekhez a forrásokhoz, amik ebben a parkban vannak, csak télire úsznak fel.
A park egyébként olyan, mint egy állatkert, a környékbeli állatvilág van itt bekerítve és kiállítva. Főleg sérült állatokat rehabilitálnak itt, amiket azután visszaeresztenek a természetbe. Így van ez a lamantinokkal is. Akiket láttunk, azok mind kórházban voltak éppen.
Mielőtt haza indultunk volna, beugrottunk az 5 mérföldre levő Chrystal Harley-Davidson kereskedésbe, mert szerettem volna egy pólót innen is. Ugye nem kell mondanom, hogy itt is buli volt, amit kb. 5 perccel késtünk le megint. Már nem bírtam tovább és rákérdeztem: igen, minden vasárnap parti van, ingyen kaja-pia, élő zene, és közben nyilván sorban adják el a Harley-kat meg a ruhákat.
Már sötét volt, mire hazaindultunk, és a náthám sem javult a két napi motorozástól nyitott bukósisakban, plexi nélkül. A vasárnapi távunk 120 mérföld körül volt, ami kb. 200 km-nek felel meg. Tony kölcsön adta a bubi plexijét a sisakomra, így legalább nem kellett napszemüvegben motoroznom az éjszakában. Az lett volna még a durva.
Szóval vasárnap estére további két (másfél) programot is kipipálhattam a bakancslistán, úgyhogy már nyugodtan indulhattam haza.
Kicsit náthásan, fejfájósan, de szerda délután hazaértünk a hosszúra nyúlt nyaralásból. Még küzdök az átállással, nappal alszom, éjjel virrasztok, de gondolom hamarosan ismét visszazökkenek majd a magyar valóságba.
