Dina küzdelmei – biciklisek, enduros utak, szakadékok
Folytatódik Dina kalandja, melyben a sors olyan próbatételek elé állította a motoros lányt, hogy életre szóló élményekben és tapasztalatokban legyen része.
Több hegyoldalon látszottak a csúszkapályák, és mellette a sífelvonók. Természetesen nyáron nem volt nagy pezsgés.
Ezzel szemben egy másik hágócentrumban, pechünkre éppen arra a napra rendeztek bicikli versenyt, amikor mi odaértünk. Be is ültünk kávézni és fagyizni, hogy elengedjük őket.
A Pordoi-hágón még nem is volt baj, csak két hajtűkanyarban botlottam bele veszettül előző biciklisekbe.
Ez is felejthetetlen élmény volt, mert gyakoroltam a „fülön kanyarodás” közben hirtelen fékezés esetét is. Bár ez már nem volt olyan jó!
A jéghegy csúcsa az volt, amikor a Sella-hágón 5 km/óra sebességgel haladva mentünk biciklisek gyűrűjében, akik közben a kanyarban előztek bennünket és egymást.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Nem hittem el, hogy egy motoros paradicsomban – jó minőségű út, hajtűkanyarok – ekkora sebességgel fogok haladni, és közben a vállamat lökdösi egy biciklis, hogy húzódjak le, mert ő előzéshez gyűjt lendületet.
Amikor megláttuk az egyik biciklis mezén az 1045-ös rajtszámot, akkor félreálltunk egy röpke 2,5 órára, hogy eltűnjön az áradat. Felismertük, hogy teljesen hiába előztünk meg több százat!
Többen is nagyon szerették a szervezőket, egyrészt amiért nem csak egy hágón rendeztek versenyt, másrészt, amiért nem sikerült lezárniuk azt a verseny idejére. Többek között egy nyerges kamion és egy turista busz is áldozatul esett eme jeles eseménynek.
Késő délutánra már el mertünk indulni. Hihetetlen volt, hogy a hegyről lefelé a kedvenc kanyarjaimban a nagyon türelmes autósokkal milyen szuperül lehet menni. Az autós a kanyar külső ívén, a motoros pedig a belső ívén egyszerre kanyarodik. Még soha nem volt ilyenben részem. Ez aztán fergeteges!
A legnagyobb próbatétel azonban még csak most következett. Az egyik reggel egy olyan forgalmas útra sikerült keverednünk, ahol lehetetlen volt előzni. Olykor hosszú percekre beszorultunk egy-egy nyerges mögé. A négy motor pedig soha sem tudott egyszerre előzni, így szétszóródtunk.
Az 50-80 km/óra sebesség is nagyon gyilkos egy sport motoron. A forgalomban a kanyarok élvezhetetlenek voltak. Így egy alkalmas helyen félreálltunk, elővettük a térképet, és átprogramoztuk a GPS-t.
Ezután az volt a legkevesebb, hogy egy három számjegyű útra tévedtünk. Eleinte még nagyon élveztem a szűk visszafordítókat, de az út egyre szűkebb lett, és a minősége is jócskán romlott. A kanyar előtt dudáltak az autósok, hogy jönnek. Ekkor ajánlatos volt a szembe jövőnek megállni, mert ketten nem fértek el egyszerre a kanyarban.
A végén egy számozatlan, úgynevezett kommunális útra tévedtünk, ami bevezetett az erdőbe. Ez azaz út, ahol az ott – az erdő mélyén kis házikóban – élő elvetemült lakókon kívül kéthetente egyszer a kukás autó is megfordul. A házak számát egy kezemen meg tudtam számolni három hegyen keresztül. Ezen kívül még egy csacsival is találkoztunk.
Természetesen az eső is eleredt, így az egy nyomvonalnyi, ázott falevéllel fedett „nyuszi ösvényen” haladtunk a négy sport motorral. Ez volt ám a paradicsom!
Az egyik oldalon a hegy. Ha kinyújtottam volna – ha lett volna merszem kinyújtani – oldalra a kezemet, akkor meglocsolta volna a vízesés. A másik oldalon pedig a több tíz méter mély szakadék. A sebességünk a 10 és a 20 km/óra között mozgott 1-es és 2-es sebességi fokozatban. Szorítottam a gázt, illetve a kormányvéget, hogy ne mozogjon a gáz a rázós úton, mert akkor megugrik a motor és beleesek a szakadékba. Közben természetesen kanyarok.
Volt egy derékszögű alagút is, amit még kézzel vájtak ki nagyon-nagyon régen.
Az alagútban teljes sötétség. A közepén pedig csillogott valami. Hogy mi is volt ez? Hát a kispatak, ami a hegyoldalról zúgott lefelé.
Na, ez teljesen kikészített. Ráfeszültem a motorra. Görcsben állt minden porcikám. Nem számítottam rá, hogy sportmotorral enduromotornak megfelelő terepen fogok menni. Röpke 3,5 óra múlva láttam legközelebb napvilágot, amikor egy tisztásra jutottunk.
Ekkor már nagyon fáradt, nyűgös és sírós is voltam. A hely neve: Pontebba. Jól jegyezzétek meg! Soha ne menjetek erre! – Hacsak nem enduro motoron ültök. Teljes elkeseredettségemben kértem két helikoptert. Egyet a motoromnak, egyet pedig magamnak. Fél órán keresztül duzzogtam, hogy én nem megyek ilyen úton tovább.
Minden porcikám fájt. Aztán be kellett látnom, hogy nincs más választásom, mint elindulni. Még félórányi szenvedés után emberi helyre tévedtünk, ahol már sima út várt bennünket. Sőt mi több, jöttek a kedvenceim, a hajtűkanyarok.
Ezzel a szerpentinnel pedig már a szálláshelyünkre tartottunk, de így is este volt, mikorra letettük a vasakat. Még a bolt is majdnem bezárt az orrunk előtt, így kis híján éhesen feküdtünk le. Vacsi után a Kedvesem egy órán keresztül masszírozott Voltaren krémmel. Nem volt olyan cm2 a testemen, ami ne fájt volna.
Másnap már Szlovéniába indultunk. Csodálatos hely volt a Bledi-tó. A közepén egy kis sziget, amin egy kis vár is volt.
Egyetlen probléma az volt, hogy nem volt parkoló, így csak egy fél törvényes helyen tudtunk megállni néhány percre, egy pár fotó erejéig, és állítólag a közbiztonság sem túl jó, ezért mindent cipelnünk kellett.
Nagyon hosszú út volt, amibe az is belejátszhatott, hogy már nagyon fáradtak voltunk, és sokszor meg is álltunk pihenni. Amikor az ember eljut egy motoros túrára, akkor soha nem akarja abbahagyni a motorozást. Pedig tudomásul kell venni, hogy be kell iktatni pihenő napokat.
Mi nem vettük ezt komolyan, és másnap, a túra utolsó előtti napján ismét útra keltünk. Ezen a napon sem volt szerencsém, mert ez a túra is endurosra sikerült. Itt is volt „nyuszi ösvény”, csak itt nem az erdőben, de apró kavicsos, rossz minőségű úton, beláthatatlan szűk kanyarokkal, ami már nem hiányzott az életemből. Ide már nem kellett volna eljönni.
Az eső is esett, amikor a Kranjska Gora-hoz értünk. Hideg is volt nagyon. Meredek volt, és olyan szűk visszafordítók voltak, hogy 1-es sebességi fokozatban, a motort teljesen bedöntve (lábtartó majdnem leért) alig bírtam bevenni a kanyarokat. Nagyon fárasztó volt. A hegy tetején zord felhők az egyik oldalon, napsütés a másikon. Egy gyors fotó után máris indultunk tovább.
A hegy túloldalán valami csuda ötlettől vezérelve minden kanyart macskakővel raktak ki. Na, ez volt ám a para! Esőben macskakő. Alig vártam, hogy visszaérjük a szálláshelyre.
Ez a nap is hosszúra sikeredett. Ismét sötét volt a célba éréskor. Már csak a hazajutás volt hátra másnap, a túránk utolsó napján. Szerencsére nem volt semmi baj. Csak vissza kellett szokni az egyenes és rossz minőségű, keresztbordás, sárral felhordott utakhoz.
Utolsó gondolatomban megígértem magamnak, hogy most legalább két hétig nem fogok motorra ülni. Nagyon elfáradtam, de hihetetlen élményeket, és motoros gyakorlatot szereztünk. Azt gondolom, hogy minden évben el kellene jutni egy pár napra ilyen módon kikapcsolódni. A hazafelé utat ki kell törölni az emlékezetünkből.
Így jutottam el Dobogókőtől a nyolc napos, 3000 km-es túráig adrenalin ittasan, közben sok tapasztalatot, és motoros tudást megszerezve, hegyvidéki levegőt szívva.
Most már tudom, hogy az „adrenalin üldözése” és a „benzingőzzel fertőzöttség” veleszületett rendellenesség. Ez azt jelenti, hogy egyes emberekben már születésüktől fogva ott vannak ezek a dolgok, csak az a kérdés, hogy mikor mutatkoznak meg…
