Floridából jelentem: a Harley is kipipálva
A vírus erősebbnek bizonyult nálunk, úgyhogy orvosi javaslatra eltoltuk a repülőjegyet egy héttel. Öröm az ürömben, hogy így lett még egy hetem, hogy megnézzem, ami még kimaradt.
A hét eleje még gyógyulgatással telt. A gyerekek már sokkal jobban voltak, és szerdán a doki is azt mondta, hogy egy hét múlva már tuti repülhetünk. Nekem nagyjából ugyanolyan volt az állapotom, köhögés, orrfújás, szédülés… mindig én vagyok a leggyengébb láncszem mostanában.
A hét második fele felért egy ámokfutással. Volt még három dolog a listámon, és négy nap, hogy megvalósítsuk, úgyhogy alaposan belecsaptunk a lecsóba.
Pénteken már kimerészkedtünk a lakásból, és ha már így alakult, elmentünk Greg motorosboltjába kibérelni a Harley-t vasárnapra. Újra felvette az adataimat, és most már ki is fizettem a 150 dollárt (ezt inkább át sem számolom, hogy mennyi) előre az egy napra.
Brian az üzletvezető bemutatta nekem Toby-t, aki majd vasárnap átadja a motort, de mondtam, hogy majd a sógorom veszi át, mert kizárt dolog, hogy két gyerek mellett odaérjek a motorért reggel nyolcra. Toby azért még elejtett egy megjegyzést arról, hogy ugye ezúttal nem mondjuk le a motorozást… Mondtam neki, hogy ez az utolsó esélyem, szóval remélhetőleg már nem jön közbe semmi.
Még több kép a galériában
Pénteken nyílt meg a Winter Wonderland is, ami egy karácsonyi városka Clearwater belvárosában. Kivilágított fenyőfával, koncertekkel, Mikulás-fotózással, ugrálóvárral, kis vonattal. A gyerekek nagyon élvezték, én meg még mindig nem tudtam túltenni magam azon, hogy 25 fok van és lassan karácsony, az emberek kis szoknyácskában, szandálban és mikulás-sipkában ünnepelnek.
Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book. ![]() |
Másnap végre eljött a sógorom ideje, motorozhattunk együtt. A gyerekekkel a többiek elmentek egy farmra, ahol állatokat lehet simogatni, meg tehenet fejni, mi meg motorral utánuk nyargaltunk. Jan jött a Yamahával, és pedig a Honda Shadowal. Az egész napi táv kb. 70 mérföld (kb. 113 km) volt, ami sokkal jobban esett volna, ha nincs egész úton bedugulva az orrom.
![Floridából jelentem: a Harley is kipipálva 3 NaNa Jan motoron](https://csajokamotoron.hu/wp-content/uploads/2015/12/NaNa_Jan_motoron.jpg)
Az idő csodás volt, és útközben még egy Harley-Davidson boltban is megálltunk New Port Richey-ben, ahol – hogy-hogy nem – éppen jótékonysági parti volt. Kezdem azt hinni, hogy itt állandóan parti van minden boltban. Körbenéztünk, fotóztunk párat, és már mentünk is tovább.
A farmról visszafelé a kisebbik húgomékkal jöttünk, akik követtek minket kocsival, és mikor valami szép helyet láttunk, megálltunk lefotózni a motorokat. Hiába, mindketten fotósok, szakmai ártalom… Így lett pár (száz) tengerpartos kép Dunedinben, és a végén még a naplementét is elértük Sand Key Beachen. Mindenesetre jól szórakoztunk, és már egészen kezdem megszokni, hogy folyamatosan fotóznak, pedig általában én állok a kamera másik oldalán.
Habár hulla fáradt voltam, mire hazaértünk az egész napos motorozás és farmozás után betegen, még várt egy program este: A Waterin Trough Nightclubba mentünk kockás ingben, cowboy kalapban linedancet tanulni. Szuper volt, még akkor is, ha nekünk már sietni kellett haza a gyerekeket lefektetni, mire elkezdődött az élet a bárban. Azért így is tanultunk három táncot, majd láthattunk egy-két komoly koreográfiát és izmos, kigyúrt securitys cowboyokat.
Ismét kipipáltam egyet a listámon.
Másnap végre megszereztük a Harleyt, amit már hetek óta kerülgettem. Egész pontosan egy 2003-as, jubileumi Harley-Davidson Fat Boyt, amit a Greg Custom Cycles átalakított egy kicsit. Amikor először ráültem, baromi nehéznek tűnt még ott a boltban, és egy kicsit paráztam is, hogy mi lesz, ha nem bírok majd vele. Sokkal nehezebbnek éreztem, mint a saját motoromat.
A másik bajom, hogy eleve nem szeretem a Fat Boy üléspozícióját, mert nekem túl alacsony a kormány, ami a hátamat olyan pozícióba kényszeríti, hogy egy idő után leszakad a derekam. Mondtam is Tonynak, hogy ha már nem bírom tovább, akkor motorozhatnak ők hazafele vele, aminek ő látszólag örült. Miután elment a motorért a boltba, még motorozott vele egy órácskát a környéken, szóval most már neki is Harley a vágya.
Ezen a napon Christine is újra csatlakozott hozzánk a Victoryval, így három motorral (Patti és Tony a Shadow-val, én a Fat Boy-jal) vágtunk neki az útnak a Homosassa Nemzeti Parkba manateekat (lamantin = tengeri tehén = karibi manátusz) nézni. Én mondjuk úszni szerettem volna velük, mert ilyen program is van, de végül a tüdőgyulladás kockázata miatt letettem erről a tervemről. Két nappal hazaindulás előtt már nem kéne bekapni még valami betegséget.
![Floridából jelentem: a Harley is kipipálva 4 nana patti chris](https://csajokamotoron.hu/wp-content/uploads/2015/12/nana_patti_chris.jpg)
A lamantinok nagy csalódást okoztak. Így a szárazföldről nézve úgy néztek ki, mint valami hatalmas meztelen csiga, vagy valami barna ürülék, ami a víz tetején úszik. Tök lassan mozognak, mint egy cepelin, és az arcuk a víz alatt van, szóval azokat a kedves pofákat, amik a prospektusokban meg a kiállított szobrokon vannak nem láttam.
Lehet, hogy inkább valahova a tengerpartra kellett volna elmotoroznunk, ahol talán még sütkéreznek a napon a szárazföldön, mert ezekhez a forrásokhoz, amik ebben a parkban vannak, csak télire úsznak fel.
A park egyébként olyan, mint egy állatkert, a környékbeli állatvilág van itt bekerítve és kiállítva. Főleg sérült állatokat rehabilitálnak itt, amiket azután visszaeresztenek a természetbe. Így van ez a lamantinokkal is. Akiket láttunk, azok mind kórházban voltak éppen.
Mielőtt haza indultunk volna, beugrottunk az 5 mérföldre levő Chrystal Harley-Davidson kereskedésbe, mert szerettem volna egy pólót innen is. Ugye nem kell mondanom, hogy itt is buli volt, amit kb. 5 perccel késtünk le megint. Már nem bírtam tovább és rákérdeztem: igen, minden vasárnap parti van, ingyen kaja-pia, élő zene, és közben nyilván sorban adják el a Harley-kat meg a ruhákat.
Már sötét volt, mire hazaindultunk, és a náthám sem javult a két napi motorozástól nyitott bukósisakban, plexi nélkül. A vasárnapi távunk 120 mérföld körül volt, ami kb. 200 km-nek felel meg. Tony kölcsön adta a bubi plexijét a sisakomra, így legalább nem kellett napszemüvegben motoroznom az éjszakában. Az lett volna még a durva.
Szóval vasárnap estére további két (másfél) programot is kipipálhattam a bakancslistán, úgyhogy már nyugodtan indulhattam haza.
Kicsit náthásan, fejfájósan, de szerda délután hazaértünk a hosszúra nyúlt nyaralásból. Még küzdök az átállással, nappal alszom, éjjel virrasztok, de gondolom hamarosan ismét visszazökkenek majd a magyar valóságba.