Marcsa visszament Afrikába – Bamakó Rali a MaryCarry csapatával
Rohadt későn értünk át a helyre, mert útközben volt kettőmillióhárom Police Check-pont Charlie, ahogy Zsófi nevezte el, és mindegyiken megpróbáltak lehúzni valami kadura (petit cadou apró ajándék), ami lehet akár egy toll is. Annyira untuk már, hogy folyamatos trükköket eszeltünk ki, az egyinél csak magyarul válaszoltunk neki, hosszú kerek összetett mondatokban (és ne sírj be a röhögéstől) elhitte végül, hogy mi nem érteni egyik nyelvet sem, amit ő beszél, és továbbengedett a levámolásunk nélkül.
Lukas ötlete volt a dolog, a „hi my friend what did you bring for us” kérdésre, hogy „hello my friend, we have a big beautiful hungarian smile for you guys”, és ez is működött, nem adtunk semmit. A tollak így is nullára fogytak, az út végén mindenki kölcsön kért a másiktól. Így megy ez. Szóval vontattunk, szereltünk, köszi fiúk tényleg, aztán megint szereltünk reggel, mert elfogyott a fékbetét is, Soma-ba mentünk be a Sütivel meg a szerelő csávóval érte, ezért megint késve indultunk a cél felé, eleinte a Zoliékkal.
Itt én kissé el voltam kámpicsorodva, még egy rendőrrel is sikerült összeugatnom, amikor elvette a telefonom egy ártatlan fotó miatt, de végül kettesben, Zsófival beértünk Banjulba, mondhatjuk, hogy nagyobb nehézségek, vagy extrán költséges szerelés nélkül. Iszonyatosan fáradtak voltunk, annyira le voltunk lakva mindketten, hogy kettőig nem láttunk. Én még kibőgtem magam alvás előtt, aztán toluk addig, míg magunktól fel nem ébredtünk.
És akkor már állt a célkapu. Jó volt. Nagyon. Igen.
Még most sem fogom fel mit csináltam végig és hogyan. Ketten nőként, igaz sok-sok segítséget kapva, de letolni 7000 kilométert az óceánpartig nagyobb kalamajka nélkül, úgy érzem, hogy igazi fasza teljesítmény. Azokban a helyzetekben, ahol tényleg a végét jártuk példátlanul példásan viselkedtünk mindketten, egymást segítve, és ami nagy szó, egyszer sem vesztünk össze. Három hét összezárva, abból nagyobbik része kicsike légtérben, nagyon embertpróbáló dolog. Vannak, akik már a kompon, vagy a kompsorban összekapnak. Jól csináltuk. Ja és nagyon jól vezetünk, mindketten.
Bajulban aznap este volt egy záróparti a Green Mambában, szörnyű műsorral, kiosztották a díjakat. Találkoztam a Mirko Toyota-s haverjával, tök részegen szelfiket is küldtünk haza. Viktorunk megemlített minket, mint a mercis csajok, akik segítették őt az úton, amikor megkapta a motoros díját, és éjjel némi bonyodalom után hazataxiztam Bakauba köszi Totya.
Az első banjuli szállásunk ott volt, amit Janiéktól örököltünk szépen. Roth Janiék sajnos elvéreztek a B2 Beach-en, ezt le is írom ide, ha nincs jó kocsid, ne menj oda le, mert elfüstölsz mint a T5 kuplungja, amit sajnos nem tudtak megjavítani Nouakchott-ban sem. Nem lehet azonban ez véletlen, hogy 2015-ben a Csimi Atti maradt kinn egy Touareggel, most a T5-öt kellett ott hagyni gombokért az araboknak (meg gondolom a komplett felszerelést, amit Miki belehalmozott az útra, tényleg őszintén sajnálom).
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
És kiégett egy Touareg Genova-nál, frankón kigyulladt a motorja, zátty. Ők eBay-ről! rendeltek motort Olaszországba, és két hét késéssel a mezőny után elindultak az útra, nem tudom hol tarthatnak, mi lehet velük, de óriási elszántságra és bekattant agyra vall, ami azért jellemző mindenkire, aki ide elindul egyszer. Vagy többször. Három VW azért már komolyabb, minta nem igaz? Vegyetek Mercedest!
A kocsit sajnos nem tudtuk eladni Gambiában, most kinn áll egy kertben biztonságban, egyelőre egyetlen ajánlatom sincs rá, ez az egy volt, amit benéztem, de nem bánom, ha jön vissza belőle valami akkor jön, ha nem, akkor odaadjuk az árváknak, valami tanárnak vagy papnak, mindegy is. Totyáék, Belláék majd segítenek, ha ne adj isten addig jutunk.
Az utolsó napokat Kololiban az Easy Time Lodge-ban tengődtünk. Zsófi szegény nem tudott aludni, mert Jason rittyentett egy laza bulit egyik este, ordított a Madness, én meg végre kiugráltam magam ZENÉRE, amit megint elcsesztem a kocsiba, mert az összes cucc, amit leszedtem Spotify-ról nem működött, így végül volt négy Tilos Rádiós CD-m (jövő héten szerda reggel 10-re megyek interjúra, kösz Kovarszki mindent), meg amit Zsófi összekotort otthon Beyonce-tól valamelyik Boys-ig. Jót akart, nem bántom érte. Szóval a zene nagyon hiányzott, ugráltuk kicsit és néztük a kerekedő holdat minden áldott este hajnalig a pálmafák felett.
Banjulban kerültünk Karcsival közelebb egymáshoz, a Hutnik Karcsi. Sokan óva intenek tőle, hogy lehúzós, meg olyan amilyen, de ha elolvasod a könyvét nagyon nem lesz min meglepődni nála. Ha odafigyelsz arra amit Kari mond rájössz, tényleg keni-vágja Afrikát, tud segíteni kocsit eladni, helyiekkel tárgyalni, megérti a skót akcentust (amit én nem), és úgy alapból van egy ilyen mindenkinek segítek nyomora (hasonlítunk), amit sokan ki is használnak nála. Most éppen Pesten van, nagyon megszerettem, mint embert, nem tudom meddig ragadt itt, de a meséi, élményei kifogyhatatlanok, két hosszúlépés között beszélgetünk továbbra is, mármint ő lép én meg teázom.
Pár nap szerencsétlenkedős kocsieldási próba után péntek hajnalban nekiindultuk a reptérnek és két átszállással hazajöttünk Bécsbe. Ha előre vesztek repjegyet, akkor biztosan olcsóbb, nekünk 120 volt a Momondon Bécsbe. Átszállás Casablanca és Zürich. Volt kontraszt!
Alapvetően sima utunk volt, a kocsi nagyon jól működött, az emberi dolgok is úgy ahogy, az, hogy ott hagytak minket az út közepén pár nap együtt kocsikázás után némileg kettétörte a töretlennek látszó jókedvemet, de lassan túlteszem magam rajta. Bármennyire is kolonc a másik, bármennyire is szar az autója, nem hagyjuk ott egy félmondattal, mi sem engedtük el a Niva-t három éve, csórók nem láttak semmit, rádiójuk nem volt jó, végighúztuk őket Bamako-ig és együtt értünk a szállodába. Nem baj, 2 év múlva terepre megyünk, eldöntöttem, ha nem is a legdurvább szakaszokra, de terepre.
Ehhez keresünk autót, támogatót, amire van két évünk megtalálni. Nem lesz gond. Ugye hogy?
Ölelünk mindenkit, jó volt, ne féljetek kilépni a komfortzónátokból, nagyot álmodni sem, minden ilyen döntésnek meg van a jutalma, mindenből tanulunk, tényleg. Hálás vagyok, hogy túléltem a balesetet, a tavalyi nyarat végigfeküdve az ágyamban trombózissal, csípőtöréssel, meg a többivel, hálás vagyok, hogy újra láthattam AZT az eget. Köszönöm a szervezőknek is, pacsi Lustee, Évi, Gergő, Wera és Bandi! Lavjúall.
Az eredeti írást illetve a MaryCarry bamako team Blogját itt tudod elolvasni.
