Ciprusi túra robogóval
Új nap, új élmények, egy rövid strandpihenő után Lefkara felé vesszük az irányt. Az utak jók, az időjárás kevésbé. Bőrig ázunk, de már csak azért sem fordulunk vissza! Nem kellemes élmény vizes hacukában az ezüstművesek kirakatait bámulni Lefkara ősi részén, amely őrzi a letűnt kor stílusjegyeit utcáiban, épületeiben, ámbár elmulasztani igazán kár lett volna.
Irány akkor Pyla
A késői kelésnek is megvan a hátránya. Hosszabb út nem jöhet szóba, de otthon ülni vétek. Szieszta van, délután három óra, tűző nap, de már nyavalyogni nem merek. Minek is? Nem én vezetek, valamelyest fúj a szél, van időm és energiám a távolt bámulni, csak ne álljunk meg, mert ha elkap a hőhullám és elönt az izzadtság, ölök! De Pylát, ezt a közvetlenül a török-görög határon túl, a nemzetközi zónában és ENSZ ellenőrzés alatt álló települést nem lehet kihagyni.
Egy nemzetközi kávézó teraszán üldögélünk (a kifejezetten görög illetve török kávézó szomszédságában) hangsúlyozottan ciprusi kávé társaságában (ugyanaz mint a török, de itt már nem illik ilyet kérni), a kávéhoz felszolgált vizet kortyolgatom, és útba igazítunk éppen valakit, aki – miután nem értjük az anyanyelvét, angolul kevésbé beszél, én társamhoz fordulok magyarul tanácsért, hogy próbálkozzunk-e a némettel, amelyet egyikünk se beszél jól – nagy kacagással megszólal magyarul. Erdélyi a lelkem. Kicsi a világ.
Átsétálunk a kávézóval szemközti őrtoronyhoz, még három épült a szigeten a kalózok támadásainak kiszűrésére: Kiti, Alaminos és Xylofagora határainál. Kiállítás nincs, de elfordítható a zár, bemegyünk. Néhány tájékoztató információt találunk a falon, és egy létrát, ami felvezet a felső és alsó sötét, ki tudja mi vagy ki által lakott szintekre. Akarok én kígyókkal találkozni? Nem sokáig kellett győzködnöm magam, hogy ne legyek olyan bátor, így kihagytam a mászkálást.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Már megint Girne!
Girne törökül, Kyreneia görögül, egy és ugyanaz. Kyreneiát az árkádiai görögök alapították, a várfalakat és a tornyokat később a bizánciak építették a kalóztámadások ellen. A velenceiek tovább építették, majd az oszmán uralom alatt jelentőségéből veszített, később britek által lett kedvelt, akik le is telepedtek.
Körülbelül ötszöri nekifutásra sikerült eljutnunk a sziget északi oldalán fekvő török fennhatóság alatt álló városkába, nem a mi hibánkból. Jó, bevallom, kétszer én tehettem róla: ha keleten tartózkodunk, nem érdemes délnél később elindulni, engem meg húzott az ágy és a Salamisi-öböl homokos tengerpartja. Még két alkalommal pedig, mielőtt átkeltünk volna a hegyen az egyetlen úton, amely Girnébe vezet, az eső volt állandó kísérőnk, így többször visszafordultunk.
Még az út mellett virágzó leanderek is bánatosan integettek: majd legközelebb! Aztán egy csütörtöki napon, vad tempóban, majdnem harminccal száguldva felfelé a hegynek, majd lefelé gurulva elértük Girnét, ahol már a kietlen táj után forgalommal és turistákkal is találkoztunk.
A kikötőváros vára eredeti szépségében pompázik. A tenger türkizkék, a szél szárítgatja az arcunkat, az óvárosi séta, a vár belseje, a bástyákon átívelő, várfal melletti bandukolás felejthetetlen élményt nyújt. A várárok jelenleg parkoló. A vármúzeumban megtekintettünk egy Nagy Sándor korabeli kereskedelmi hajót: Mérete megdöbbentett: én inkább nagy csónaknak nevezném.
Tudom, tudom… nem értek hozzá!
A hajót nem messze a várostól, az 1960-as években emelték ki, amforákban rodoszi bort, tárolóedényekben mandulát valamint malomkövet szállított. Kr. e. 3. században süllyedt el, már akkor 80 éves volt.
A robogó felforrt, mire feltápászkodtunk rá, a combom a forró ülésre tapadt: ha nem szégyelltem volna, ordítok!
Két hét csoda és pihenés, két hét rutinszerzés. Igen, tudom: nagyobb bennem a szerelem és az akarat, mint a tényleges tudás, így ezúton is köszönetet rebegek a maximálisan kedves, türelmes, mosolygós és végtelenül udvarias török vezetőtársaimnak. Nem kevésbé annak a csodálatos fehér paripának, amelyet eredetileg egy (meg talán még egy fél) kisméretű japánra terveztek, mégis kiválóan bírta két jól megtermett közép-európai súlyát miközben keresztül-kasul bejárták együtt a szigetet.
Ámbár leszámítva a kezdeti bakikat, továbbá elfelejtve a gyomorideget, a néha felmerülő elveszettséget, hatalmas élménnyel gazdagodtam, és összességében büszke vagyok magamra: végül is, ki mondhatja még el magáról, hogy Cipruson tanult meg robogózni?
