Project Transylvania – Egy nő és egy Triumph Bonneville Erdélyben
3. nap, Torockó
Előző nap kihagytam a Transzalpina déli lejtőjét, ezért odáig vissza kellett jutnom. Majd irány Torockó, mert ugye ott akartam ébredni, ahhoz pedig csak ott kellene aludni. A 73C-n majd a 67-es úton haladtam nyugatra. Ez itt nem Erdély. A falvak, az emberek, a táj, szembeötlően más. Még soha az életben nem láttam olyan tömény flitteres pliszírozott tarka szoknyát viselni, mint itt. Nem mertem megállni lefotózni.
Lassan közeledtem Novaci felé. A előző nap élményei alapján azt gondoltam, hogy gyorsan felgurulok a Transzalpinán, aztán már gyerekjáték a hátralévő szakasz. Hát ezt nem kellett volna! Novacitól elkezdtem felmenni a hegy déli lejtőjén. Rancáig varázslatos úton haladtam, aztán a táj egyszer csak holdbélivé vált. Elfogyott a növényzet, valószínűtlen vörös-okker színű lett a föld, élesedtek a kanyarok. És jött a felhő.
Nem mondhatnám hogy eszeveszetten csapattam, de így is alig vettem észre az útépítés közben elhunytak emlékkeresztjét. Nem kellett messziről fotózni, mert 10 lépés távolságról már nem látszott semmi. Amikor már tűfok élességűek a kanyarok és az „íven” meredeken emelkednek, rajtad kívül nincs ember, állat de még növény sem, és még térerő sincs, az a világvége?
Felértem. Az idő kitisztult, ismét erdőben gördültem és ráfordultam a 7A útra, ezúttal nyugat felé, Petrozsény irányába. És akkor elfogyott az út. Hatalmas útépítőgépek mellől munkások integettek, hogy menjek csak tovább. Oké, de hol és meddig? Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy mit olvastam a nyakig sárban való motorozásról. Persze még az sem jutott eszembe, hogy olvastam-e egyáltalán valamit.
Ment előttem egy hetes BMW, gondoltam, ha ő tud menni, akkor én is. Nem tudom a bömös átért-e, mert én olyan lassan nem tudtam haladni (hehe), ezért megelőztem. Több, mint 3 mérföldet (bocs, mérföldben mérünk) dagasztottam a sarat és amikor már annyira jól ment, hogy ráértem dünnyögni magamban, hogy ez nem igazság, akkor újra szilárd aszfaltot kaptunk a kerék alá.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
És ide, igen pontosan ide vissza kell mennem. Ezt a helyet egy meséből húzták elő, az biztos. A keskeny, kicsit göröngyös út mellett közvetlenül kis patak csörgedez, nagyon sűrű a fenyőerdő, a sziklafal a fejed fölé nyúlik. Nem tudom ki lakott az út menti házban, de jól megnéztem, nem mézeskalácsból volt. Így jutottam el Petrozsénybe.
Az E79-es Brádig nem tartogatott különös meglepetéseket, de a falvakon már látható volt, hogy Erdélyben járok. Brád után a 74-es, majd Abrudbányától a 74A utat követve közeledtem esti szállásom felé. Rátérve a 75-ösre magyar falvak között, napsütésben, laza kis úton élveztem az Aranyos folyó völgyét. Itt jött igazán jól egyetlen barátném útra bocsátó információja: Romániában minden románul van kiírva.
Lehet, hogy még mindig Torockót keresném, ha előre nem készülök fel a román településnevekből. Ez hiába magyar falu, hiába tudtam az utcán a kisfiútól magyarul eligazítást kérni a szállásomról, itt csak Rimetea van kiírva. Simán odataláltam.
Eddig nem írtam a szállásaimról, amiknél az volt a fontos, hogy zárt parkolójuk legyen, olyanokat bárki talál a neten. De a torockói… Dr. Demeter Béla panziója a templommal szembeni utcán végig a falu utolsó háza. Parkolni csak az utcán lehet, viszont ilyen figyelmes gondoskodásban nem is tudom, hogy valaha bármely szálláson volt-e részem. Érdemes megkeresni, még akkor is, ha a GPS nem ismeri az utcákat Torockón.
