Három nap, három ország
Mivel vasárnap volt, szép számú turista lepte el a hegyet, akik többnyire az úttesten közlekedtek gyalogosan és kerékpárral. Mellettük a szűk utakon, és az apró macskakővel borított kanyarokban buszok és személyautók küzdöttek egymással, és az úttest amúgy is kis felületét elfoglaló, parkoló kocsik kikerülésével. Aki egy ilyen útra téved, egy időre elfelejtheti a vezetéstechnikai tréningeket. Itt van alkalom gyakorolni bőven. Kanyarról kanyarra ismerheti meg motorja viselkedését a szűk visszafordítókban, melyek felfelé menet, főleg jobbos kanyarokban adják fel a leckét.
Egy idő után kiálltam egy parkolóba, mivel a léghűtéses blokk nem nagyon kultiválja a cammogást melegben, mindenféle menetszél és olajhűtő nélkül – mert hogy száguldani itt nem nagyon tudtunk – és kicsi pihenőt közbeiktatva csodáltuk meg a mesés tájat, mely alaposabb szemrevételezését a menet közbeni koncentráció erősen megnehezít.
A turisták által, kis kövekből rakott tornyocskák szürreális, holdbéli tájat varázsoltak ebből a kis pihenőből, mely mégis valamely meghittséget árasztott. Szemben magasodtak a Júlia Alpok szinte függőleges sziklafalai, és ki-kikandikált közülük némi hófödte terület is. Bámulatos kilátás tárult elénk. Bq-ból kibújt az elfojtott motoros szakújságíró, és sztárfotókat is készített a GSX-ről, de persze a szép táj megörökítését sem hagyta ki. Én támasztottam a motorom, és küzdöttem az elalvással. Menet közben minden rendben volt, de amint megálltunk, később ebédeltünk, majdnem ráborultam az asztalra.
A rövid pihenő és a 17. számozott visszafordító kanyar után nekivágtunk a további, majdnem 33-nak. A hegytetőn átjutva már jobb volt a helyzet, és szépen haladtunk, volt menetszél és hűlt a V2, így én is megnyugodtam. A Soca folyón raftingosok küzdöttek a hullámokkal, és hogy ne loccsanjon szét az agyvelejük az éles sziklákon, mi pedig az éhhalál veszélyével a nyomunkban csapattunk addig, míg egy „Bikers Welcome” feliratot megpillantva és satuféket abszolválva be nem tértünk egy barátságos, út menti étterembe, és arcunkba nem nyomtunk egy-egy grilltálat. A bájos magyar felszolgáló lánytól még borravalót is kaptunk. Nem fogadta el a neki szánt plusz euró-t. Szerintem tetszettünk neki.
Tele bendővel még jobban nehezemre esett az összpontosítás az álmosság miatt, de ahogy kezem ügyébe került a 400 kg-os gép, már nyoma sem volt fáradtságnak és nekivágtunk az aznapi utolsó szakasznak. Olaszország útjain tértünk vissza a szállásra, mely táj szintén gyönyörű volt, csak kevés időt, kilométert töltöttünk ott. Hiába, egy igazi túra minimum egy hetes, és akkor több mindenre van idő.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Az időjárás kegyes volt hozzánk, így a levegő is melegebb volt éjszaka. A kempingszomszéd holland pár által felajánlott rettenetes méretű steak elfogyasztása, és a velük folytatott kellemes beszélgetés után már jobban aludtam.
Másnapi tervünk az volt, hogy Mariazell irányába tekergünk, és valahol megszállunk egy másik kempingben még kora délután, majd onnan még aznap, lecuccolt motorokkal elmegyünk a környékre körülnézni, majd másnap vissza Magyarországra. Ez lett volna a hétfői nap. Az időjárás jelentések viszont keddre már Magyarországra is esőt ígértek, és azt tudtuk, hogy a csapadék Ausztria felől jön, így a keddi szétázás garantált. Menet közben eldöntöttük, hogy belehúzunk, és egy szép útvonalat választva még aznap visszatérünk a vidéki házba, így a napi etap bőven meghaladta az 500 km-t. Itt vesztettünk még egy napot, de mint utóbb kiderült, nagyon jól tettük, nem bántuk meg a kurtítást.
A kilenc órai indulást reggeli vásárlással kezdtük, és a bolti kaja elfogyasztása után a Spittal mellett található Seeboden tó északi részének pompás látványával etettük szemünket is. Miután a tavat elhagytuk, a Turracherhöhe mesés útjain kanyarogtunk tovább, és élveztük a táj és az út nyújtotta szépségeket. A Gesäuse Nemzeti Park útjai ismeretlen tájakra vittek minket, ahonnan mesebeli hegycsúcsok kíséretében tértünk vissza Magyarországra Leoben, Bruck, Mürzzluschag és Semmering érintésével. Egyre gyakrabban láttam a tükörben, hogy Bq nyújtogatja a lábait, kiáll az ülésből, és nekem sem volt már túl kényelmes az ülés, így ilyenkor egy szép pihenőt keresve megálltunk lazítani, beszélgetni.
A hegyek között vezető, kellemes ívekkel teletűzdelt utak már Leoben környékén elfogytak, és haladásunkban immár elterelések és útfelújítások hátráltattak. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy ez egy hosszú nap lesz. A kilenc órás indulás után este tíz környékén értünk a határ menti házba. Ennyit seggelni azért nem túl pihentető, de azért nem is túl drámai. Szerencsére vadak sem ugrottak elénk a vidéki éjszakában, ami ilyenkor könnyen előfordulhat. Már a falutábla előtt jártunk kb. 50 méterrel, mikor egy vadnyúl elém sorolt, és a fénycsóva rabjaként előttem futva, az ő kíséretében értünk a lakott területre.
A lecuccolás után, a gyors vacsora közben még elbeszélgettünk az útról, és felelevenítettük az élményeket, melyek a röpke három nap alatt értek minket. Nincs mese, egy ilyen utat hosszabbra kell tervezni. Egy-, de inkább két hetesre. Akkor tud igazán kikapcsolni az ember, akkor tudja elfelejteni a hétköznapokat, és csak abban élni, amit egy motoros túra tud adni. Hogy csak arról szóljanak a napok, hogy a „hol aludjak, hol tankoljak, hol egyek” kérdéssorozat mellett legfőképp csak a „merre menjünk ma” problematikával foglalkozhasson, és a következő szezonig éltessék az összegyűjtött élmények.
