Örökre beszabadultam a forgalomba!
Beértünk a macskaköves utcák labirintusába, ahol a srác nem vette észre a kötelező haladási irány táblát és rossz felé ment. Szerencsémre, vágtam a dolgot és szabályosan kezeltem a helyzetet. Megvártam a többieket egy helyen, ahol meg szabadott állni.
Folytattuk az utat, nemsokára helyet cseréltünk és én mentem elöl. Ennél a pontnál elöntött egy fura félsz, de próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. Egészen más a helyzet, amikor az ember elöl megy, és őt követi mindenki. Valahogy nagyobb felelősség… Legalábbis számomra.
Pár esetben azt éreztem, hogy na, itt biztosan hibát vétettem, de nem hagytam eluralkodni magamon a képzelgésemet, mint a múltkor. Úgy voltam vele, lesz ami lesz, szépen végig csinálom az egészet.
Halovány megkönnyebbülés öntött el, amikor azt hallottam, hogy menjünk vissza a rutinpályára. Már csak egy kicsit kell kibírni, nyugi kislány! – mondogattam magamban.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Amikor visszaérkeztünk Pomázra, begurultam a pályára, leállítottam a motort, majd leszálltam róla, és hatalmas kő esett le a szívemről. Ernyedten vettem le a fejemről a sisakot, és szedtem le a kezeimről a kesztyűket.
Az oktatóm és a vizsgabiztos kiszálltak a kocsiból. A vizsgabiztos, ugyanazzal a mosollyal a szája szélén adta a kezembe a vizsgalapot, mint egy órája és közölte, hogy „Na végre, sikerült, megvan a jogosítványa”. Most nyugodtan vezettem, ez érezhető volt számukra is. Majd’ kibújtam a bőrömből!
A srácnak sajnos nem sikerült a vizsga, kezdve az elején elkövetett meggondolatlan hibája miatt. Kezet fogtunk, majd megvártuk az oktatónkat és visszaindultunk a szentendrei motoros suliba. Nekünk kellett visszavinni a gépeket.
Mondanom sem kell, milyen állapotban vezettem: a motor és én, pár méterrel a föld felett jártunk, sőt a fellegekben is. Egész úton, visszafelé úgy vigyorogtam, mint a vadalma… De legalább, aki látott, remélem, mosolyt csaltam az arcára!
