Mitől sírtak be a „tupír-korban” a rockzenészekért a csajok?
Sokszor azon gondolkodom egy rock koncerten állva, figyelve napjaink figuráit, hogy manapság miért nem produkálnak annyira a csajok bőgős-sikítós-ájulós-bugyiba pisilős reakciókat. Mi volt más a ’60-as, ’70-es, ’80-as években?
Mindenki előtt ott vannak képzeletben azok a srácok, akik közül néhányan még ma is koptatják a színpadot, már letisztult zenével, kiforrott stílussal.
Imádok régi klipeket, koncertfelvételeket nézni és figyelni az akkori ruhákat, hajformákat, őrületeket – Guns ‘n Roses, Poison, Bon Jovi, Warrant, Cinderella, Skid Row, Steelheart és így tovább…
A mai internetes világban mindent láthatunk kedvencünkről, és talán így emberközelibbek is számunkra.
Régebben viszont a koncerteken, újságokban, tévéfelvételeken láthatták a csajok azokat a rocksztárokat, akikért majd’ megvesztek, és talán ezért volt a messzemenőkig történő bálványozás is – mindent megtettek volna azért, hogy csak a pasik cipőjéhez érjenek.
Az a mai napig működik, hogy vannak lányok, akik a koncert előtt vagy után az öltözőben, hotelszobában kötnek ki, de mégis változott valamennyit a világ…
A rock-hőskorban mitől döglöttek a csajok?
- Szívhez szóló balladák, melyeket minél elnyújtottabban – mint egy jó szeretkezés – adtak elő. (Az Axl Rose-vonaglásról nem is beszélve…)
- Testhez simuló, sztreccs-nacik – minden színben és mintával -, melyek minden formát megmutattak, ami egy pasin csak domborodhat.
- Hosszú, enyhén a szemekbe omló, tupírozott hajzuhatag, melyre kényesen ügyeltek. (A Taft mindig tart!)
- A klipekben látható „Csizmás Kandúr-nézés” (Mint a Shrek c. filmben), vagy a távolba révedő, elérhetetlen szépfiú-tekintet.
- Maga a korszak hangulata, szokásai, a tömegeket vonzó fesztiválok, koncertek, hiszen akkor még nem volt facebook és ehhez hasonló közösségi oldalak.
