A legrosszabb motoros nap
Amikor reggel felébredtem, már tudtam, hogy kár lesz a rutinpályára indulni, mert nem fog menni a dolog. Éreztem, hogy ez nem az én napom…
Pedig, egy rossz szavam sem lehetett volna, mert csupa jó dolog várt aznap: szép az idő, Évinek sikerült a rutinvizsga, Intru eljött meglátogatni Dunakesziről a pomázi pályára. Gondoltam, erőt veszek magamon, és irány. Vannak az embernek olyan napjai, amikor különösebb kiváltó ok nélkül legszívesebben az ágyban maradna.
No, de azért vártak még meglepetések a pályánál. Amikor átértünk Szentendréről Pomázra Lajossal, már meg is láttam Intrut a motorjával. Amint kiszálltam az autóból, még egy ismerős integetett: Totya, akit a Big Bike-ból ismertem. Ha már így együtt volt mindenki, összehaverkodtak, és ez az óra is jól sikerült volna… Ha az a volna, ne lett volna!
Intruval beszélgettünk kicsit, hiszen személyesen most találkoztunk először, mert itt, a CsaM-on barátkoztunk össze. Már látta rajtam, hogy valami nem stimmel, és szegénykém próbálta sulykolni belém az önbizalmat és a pozitív energiákat. Nekem már az hihetetlenül jól esett, hogy motorra pattant, és eljött Dunakesziről!
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Elkezdtem gyakorolni az egyes feladatot, és egyszerűen folyamatosan lefulladtam, inogott alattam a motor. Úgy éreztem magam, mint aki először ül rajta, és nem tudja, hol a kuplung… Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy nem akarok motorozni, le akarok szállni a vasról. A pálya végén elkezdtem rettegni a kanyartól, hogy az istenbe fogom bevenni… Már majdnem a bőgés határán voltam, de nem tudtam, hogy mitől, hiszen nem volt rá okom. Terhes nem vagyok, az tuti, szóval nem értettem, mi indokolja a hirtelen hangulatváltozásaimat.
Lajos azért megpróbálkozott azzal a kijelentéssel, hogy próbáljam ki a második feladatot. Felült a nagyobbik mocira, és mondta, hogy menjek utána a 125-el. Így meglátom, merre kell menni a pályán a kettes feladatsornál. Nem voltam rá hajlandó, mert nekem először az kell, hogy gyalog menjünk végig. Most már bevallom, hogy azért sem indultam el utána a motorral, mert örültem, hogy leszállhatok róla.
Végigsétáltunk, megértettem nagyjából, mi a helyzet. De a nyolcas a végén… Nem! Na, akkor értettem meg, mi a bajom egy része: előjött a debreceni balesetem… Elkezdtem félni, hogy már megint azt érzem, nem tudom irányítani a motort.
Lajos látta rajtam, hogy nem igazán akaródzik most folytatni a dolgot, ezért nem erőltette, hanem azt mondta, most hagyjuk akkor az egészet. Megkönnyebbülten álltam oda Intru mellé, akinek emlékezetes maradt az első találkozásunk: idegbeteg voltam. Totya kezdett megbarátkozni a feladatokkal, bár néha ő is eltévedt a bóják között, amin sokat derült. Mindenki az én kedvemet próbálta a nulláról legalább tíz százalékosra felhozni. Hát, körülbelül ötre sikerült!
Az óra végén Intru még azt is felajánlotta, hogy hazavisz Óbudára. Na, ezért mondják, hogy a motorosok jó emberek! Annyira jó volt az út, mert Intru nagyon jól vezet. A vason ülve elgondolkodtam, hogy itt ülök egy vagány motoros csaj mögött, aki minden erejével próbál nekem segíteni. Hát mit siránkozok? Erős vagyok, és le fogom győzni a fóbiáimat!
