Motoros-Szívek Miskolcon
Vasárnap reggel, mint mindig, én keltem fel először, elkészítettem a reggeliket, családtagjaimnak, majd felöltöztem, és elindultam Pestre. Hétköznap is minden reggel így történik, ma mégis más volt.
Hétvégén örömmotorozásra szoktunk menni. Üres volt a főút. Jól haladtam. Motoros Szívek túrára igyekeztem. Egyedül. Olyan elárvultnak éreztem magam.
Persze a benzinkútra érve, már voltak ismerős arcok. Volt, akit kis családja is elkísért, persze csak a találkozóhelyig, ahonnan büszke, ámde féltő pillantásokkal az emlékezetünkbe indultunk. Miskolc volt az úti cél, ahol salakmotoros versenyt szerveztek, és mi elhatároztuk a csajokkal, megnézzük milyen is az élőben. Mesi – a főszervező – azt is elintézte, hogy beállhatunk a mocikkal a pályára. Akkor még nem tudtuk, hogy be sem engednek majd minket.
Minden pihenőhelyen feltűnést keltettünk, a hét motor már magában is szép látvány, hát még mikor levettünk a bukót… A meglepődés soha nem maradt el, közönségünk volt mindig. Beszélgettünk motorolajról, fogyókúráról, gyereknevelésről, és sok minden másról.
Még több kép a galériában!
Megérkeztünk Miskolcra az étterembe, ahol már vártak minket. A döbbenetüket persze a pincérek sem tudták leplezni, a többi vendégről nem is beszélve. Mire az ételek megrendeléséhez értünk, igazán felszabadulttá vált a hangulatunk, fesztelenül folyt a csevegés.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
A pincérek is hozzászoktak a látványhoz. Másodszorra már szemmel láthatóan bátrabb léptekkel hozta a kis füzetecskéjét, amire az ételeket írja, mint előbb, az italrendelésnél. Addigra kiderült, hogy nem eszünk embert, és rögtön egy csapat cseverésző diáklányt láttak bennünk.
A bőrnadrágot eltakarta az asztal, deréktól fölfelé meg már csak egy kis top volt rajtunk, a kabátok, és bukók külön asztalnál ültek. Már-már egy mosolyt is elengedett néha pincérünk, mígnem oda nem ért hozzánk a rendelés felvételével.
Kata mellettem éppen Írországi motoros élményeit mesélte, melyet mindannyian szájtátva hallgattunk, mikor is megkérdezte felszolgálónk – mit hozhatok?
Kata beletekintett az aktuális oldalon nyitva hagyott étlapba, mely végső bizonyosságot adott arról, hogy jól választott, és nem akar mást enni, majd szinte gyermeki ártatlansággal fel sem nézve az étlapról közölte: „Egy gnoccit kérek, én nem fogyókúrázok, még szoptatok.”
