Halálos motoros baleset a 10-es úton
Gyönyörű nyári napnak ígérkezett, volt is integetni valóm bőven az utakon. Már reggel melegem volt a bőrömben – nem is értem, miért nem a nyári gore-texet vettem fel…
Kivételesen egy motorral mentünk be pestre, hazafelé sem volt túl nagy forgalom. A solymári körforgalom után hosszabb egyenes szakasz következik Esztergom felé, hát kapaszkodósabbra vettem a figurát. Párom pajkos szemekkel kérdezte – Na? Megtanítsalak egykerekezni? – Hát persze – gondoltam – csak előbb teljes biztonsággal kéne kétkerekeznem. Meg egy kisebb forgalmú úton jobban örülnék ennek a kérdésnek. De tulajdonképpen, maximálisan megbízom benne, így hát mire kinyögtem volna azt a bizonyos igent, addigra beértük a kocsisort, és már nem volt rá lehetőség.
És a kocsisor csak nőtt, és szűnni nem akaró végeláthatatlan kígyóvá alakult át. A sofőrök egymással beszélgettek járműveik között, innen lehetett gondolni, hogy már órák óta állhatnak itt, mert csak egy szimpla „tízes-utas” dugó miatt nem száll ki egy sofőr sem a kocsijából – ahhoz már hozzáedződtünk.
Minél közelebb értünk a gócponthoz, annál több információt tudtunk meg sorban álló ismerőseinktől a történtekről. Az nem volt kétséges, hogy baleset történt, később kiderült, hogy motoros – talán szlovák. Már úgy készítettem fel a kis lelkemet – minden baleset megvisel, de a motoros balesetek sokkal inkább, mint bármi más. Mikor ott látom az úton azt a becses, semmihez nem hasonlítható csodálatos járművet, amit annyira szeretett a gazdája, ahogy én szeretem az enyémet, és most meg csak ott fekszik, rútan megfosztva idomaitól, egy megerőszakolt és otthagyott nőre emlékeztetve… próbáltam felkészülni a látványra.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Muszáj volt elmennünk ott, mert nincs kerülőút hazafelé a 10-es úton a Kopár és a Terranova között. Piliscsaba volt végcélunk. Toji hátra szólt, le van takarva a motoros. – Akkor meghalt? – buggyant ki belőlem a magától értetődő. Jött szembe egy robogós, mondta oldalt a füvön el tudunk menni. Én leszálltam, Toji átnavigálta a Fazert a fűvel benőtt padkán.
Amire készültem, semmi nem volt. Sem vér, sem széttört motor, sem mindenhová szerteszóródott alkatrészek. Mint később kiderült, csak én nem láttam. Talán nem akartam látni. Először elmentem mellette. Nem is gondoltam, hogy „az” motor lehet, azt meg aztán végképp nem, hogy ez a vas egy órával ezelőtt még a saját lábán járt. Életemben nem láttam még ilyet.
A szemtanúk elmondása szerint pest felé igyekeztek motorral, és nagyon igyekeztek. Figyelmetlenül kielőztek egy kamion mögül és frontálisan ütköztek. Sajnos már soha nem érnek oda. A sofőr feküdt a nejlon alatt, állítólag az utasa lábon sétált, de azért elvitte a mentő. Vajon nyaralni mentek volna, vagy csak eljöttek ezen a nyári napon gurulni egyet. Vajon várják otthon gyerekek a motorost? Bele sem akarok gondolni mit élhetett át az utas, mikor látta meghalni sofőrjét – esetleg kedvesét.
