Floridából jelentem: elkúrtam is meg nem is
Egy héttel korábban nem értettem, Christine miért kérdezgeti, hogy elég tapasztaltnak érzem-e magam, hogy átmenjek a hídon, de most már nem kérdés. Persze, tapasztalt vagyok, de azért arra nem voltam felkészülve, hogy a hídon, ami fizetőkaputól-fizetőkapuig kb. 10 mérföld hosszú (kb. 16 km) 70 mérföld/órás kb. 110 km/óra) sebességnél le akar tépni a szél a motorról.
A sisakom lobogott a fejem fölött, a szemem pedig könnyben úszott a napszemüveg alatt. Talán ezért van, hogy a híd lábánál rengeteg kiteszörföst láttunk. Viszont hatalmas élmény volt, mintha a nyílt tengeren motoroznék.
A nap hátralevő része caferacerkedéssel telt. Tíz perccel indulás előtt (kickstands up) érkeztünk meg a The Gateway nevű helyre, ahol a közös motorozás résztvevői gyülekeztek. A csajok még emlékeztek ránk múlt hétről, és nagyon örültek, hogy immár három motorral futottunk be. Ott volt Barry és a felesége is, akiről kiderült, hogy igazából övé a BMW, azért van rajta a vékonyabb, alacsonyabb ülés.
A motorozás nem volt hosszú, kb. 45 percre saccolták. (Itt Amerikában sosem a kilométert mondják, mindig percben adják meg a távolságokat, és mivel a forgalom nagyon kiszámítható, általában tényleg annyi is, amennyit mondanak.) Kristen, a Two Wheel Foxies „prezije” elmondta, hogy mire kell vigyázni a csapatban motorozáskor. Főleg arra hívta fel a figyelmet, hogy a lámpáknál szedjük a kerekeinket, hogy mindenki átférjen, és mivel sokan voltunk, azt mondta, lesz egy lassabb és egy gyorsabb csapat.
Mi megbeszéltük, hogy hárman együtt maradunk és megyünk a lassúakkal – kölcsönmotorok, két személy, stb. Aztán persze elindultunk az első társasággal, ami nyilván a gyorsabb volt. Így történhetett, hogy míg a túra elején valahol a csapat közepén motoroztam, egyszer én lettem a road captain, mikor beragadtunk egy lámpánál – én már nem mertem átmenni annyira piros volt, és keresztben épp egy rendőrautó állt legelöl. A többiek persze nem álltak meg, és senki nem ment elém, hogy mutassa az utat, úgyhogy izgultam rendesen, hogy a tök ismeretlen városban megtaláljam a csapat elejét.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
A szervezettséget jól mutatja, hogy mire a végcélhoz értünk, én voltam az utolsó a menetoszlopban. A kb. negyven emberből álló konvoj vége alaposan lemaradt, és nem tudom, hogy egyáltalán odaértek-e később.
A harmadik kocsma, a The River’s Edge szintén szuper hangulatos rockhely volt egy folyó partján. A parkoló már tele volt motorokkal és egy pár épített- és veterán kocsi is mutogatta magát a társaságnak. A színpadon Ben Meyer játszott, a közönségről pedig általánosságban elmondható, hogy ránézésre a többségük jóval ötven év felett volt, és már egyáltalán nem voltak szomjasak. Nem tudom, hogy mentek később haza motorral, viszont bírom az ilyen klasszikus rock arcokat.
Külön élmény volt, hogy a rózsaszín Martens bakancsom akkora sikert aratott, hogy ketten is odajöttek megkérdezni, hogy honnan van, sőt az egyik csaj még el is cserélte volna, ha nem lett volna egy számmal kisebb a lába. Még bele is mentem volna a cserébe. Épp azt néztem, hogy kezd lekopni a rózsaszín lakk róla, és kéne már egy új bakancs…
Viszont még mindig adósom vagyok a Harley-n motorozással. Greg (vagy az alkalmazottja) rendes volt, és nem vette le a bérlés árát a kártyáról, amiért nem jelentkeztünk időben a motorért. Azt mondta, menjünk be, és foglaljuk le hétvégére, úgyhogy így is tettünk. Már csak az a probléma, hogy ma egész nap esett, és hétvégére is esőt mondanak…
