Csajok a motoron londoni kiadás
Lassan kortyoljuk a kávét Andival az Ace Cafe-ban. Ikonikus hely, minden itteni motoros számára. Azt hiszem, Andival is itt találkoztam először, amikor megszerveztem egy kis magyar motoros délutánt tavaly nyáron.
Ő is egy a sok magyar motoros csaj közül itt Londonban. Találkoztunk egy kis csajos csacsogós délutánra, ahol a kávé mellett megbeszéltünk ki mit újított vagy szerelt a mocin – igen azt is tudunk – és kölcsönadtam neki a kreszkönyveket a nagy motoros vizsgára.
Szeretem ezt a helyet, itt minden a motorokról szól, mint minden jelenleg az életemben.
Körülbelül két éve, harminc felett ment el az eszem. A többség itt is és otthon is annak tudja be, hogy nincs gyerekem. Mintha ez valamiféle pótcselekvés lenne a nők részéről. Nem fogom győzködni öket, 300 éve is voltak női lovasok és volt olyan is, aki csak messziről nézte a lovakat, de soha nem ült rá.
Ma sincs ez másképp. Egészen pontosan teljesen mindegy, hogy mit mondasz nekik, te csak az őrült öngyilkos-jelölt leszel power rangers jelmezben.
A vicc az, hogy nagyon sokáig hasonlóan vélekedtem a motorosokról. Nem vonzott, a motor, csak egy hangos izének tartottam. Már két éve külföldön éltem – habár nem Londonban – amikor egy súlyosabb egészségügyi – és ebből kifolyólag – magánéleti krízis miatt megfordult a világ velem. Kihivás kellett, valami ami megmozgat.
Amikor pár hétre rá Londonba költöztem és a mindennapi bejárás mellett egy kicsit magamra is tudtam összpontosítani, akkor jött az ötlet, hogy valami más formáját kellene keresni a mindennapi bejarásnak, mint a busz és a vonat, mert az kiszámithatatlan, drága, plusz itt kb. negyedévente van sztrájk.
Amikor először felültem a motorra… hát repkedtek a pillangók… főleg, amikor a kinti forgalomban az első híres, angol körforgalomban az oktató azt mondta, hogy balra fogunk kanyarodni, amit én meg is tettem, de a jobb oldali sávba… nem tudom, hogy hogy csinaltam.