Tavasz a rutinpályán
Eljött ez a nap is, végre újra motorra ülhettem. Az igazságot megvallva, tartottam az egésztől, mert régen volt már tavaly ősz…
Ahogyan közeledett az időpont, hogy motorozhatok, vagy legalábbis próbálkozhatom, elővett a gyomorgörcs. Végiggondoltam képzeletben, mit hogyan kell, mi hol van a motoron… De, persze, a szokásos „túlagyalásomnak” köszönhetően felspannoltam saját magam, hogy már megint, vagy még mindig félek a motortól… magamtól…
Mire Szentendrére értem, túljutottam a holtponton, és ott tartottam, hogy minden mindegy, majd lesz valahogy, ennyire nem lehetek béna. Le kell győznöm ezt az egészet magamban!
A pomázi rutinpályára majdnem nekem kellett átvinnem a Kawát, de az utolsó pillanatban megérkezett a felmentő sereg egy tanuló személyében. Jobb is volt így, mert hirtelen nagyon ódzkodtam a feladattól. Még fel kellett elevenítenem a motorral való kapcsolatomat.
A pályán szabályosan remegett a kezem, amikor felültem a vasra. Amikor tettem pár próbakört, és újra szokogattam a gép erejét, súlyát, egyre jobban ment minden. Felbátorodtam! Már betolni sem ment olyan nehezen, mint az elején, hiszen idomul egymáshoz a motor és az ember lánya.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Az egyes feladatot adta ki parancsba az oktatóm, szóval róttam a köröket egy ideig. Jött egy lefulladós sorozatom… No, álljunk csak meg, kislány! Azért már nem itt tartunk. Képzeletben adtam magamnak két pofont, és azután már tudtam koncentrálni.
Azt gondoltam, hogy – egyértelműen – a második feladattal folytatjuk… De nem! Közölte velem az úr, hogy na, akkor a harmadikat, amitől a legjobban tartottam, csináljam meg. „Hát de…” Első reakció. „Jól van…” Nagy levegő, kuplung be, egyesbe, gáz, és irány…
És nem, nem történt semmi baj! Sikerült! Megértettem, hogy ha fel is gyorsítok, le tudok lassítani időben, és visszaváltani kettes fokozatból egyesbe, hogy be tudjam venni a kis ívben való kanyart a pálya végén. Valami ekkor változott meg bennem. Ez a tipikus, „leesett a tantusz” érzés…
Igazából, ez még csak a harmadik feladat kóstolgatása volt, mert háromszor megcsináltam a gyorsítást-lassítást, fordulást, de azután elérkezett az óra vége. Most viszont már nem úsztam meg, hogy Én vigyem át a Kawát Szentendrére. De nem is bántam!
Arra már tavaly rájöttem, hogy a forgalomban sokkal bátrabb vagyok, mint a rutinpályán – fordítottan működöm… A Kawával végre nem fulladtam le egyszer sem, mint a 125-ös Hondával ősszel. Jó érzés volt, hogy egyetlen helyzet sem adódott, amikor nem tudtam elindulni, és ledudálnak az autósok… Ja, és köszönöm a bátorítást a motorosoknak, akikkel útközben találkoztam!
Szépen átértünk Pomázról Szentendrére, ahol még motorozgathattam kicsit a városban. Az oktatóm, látva, hogy jól mennek a dolgok, és élvezem is, nem vitette vissza rögtön a motort az iskolába. Bár, egyszer túl bátor voltam, amit nem szabadott volna:
Az út jobb szélén parkolt egy autó, amiből éppen pakoltak kifelé. A kocsi hátsó része az úton volt, és ki kellett kerülni. Jött velem szemben egy másik személyautó, és természetesen egyszerre értünk a parkoló járműhöz. A fülemben lévő rádióban hallottam, amint az oktatóm azt mondja, „fék”, de Én tudtam, hogy simán elférünk egymás mellett a szembe jövővel. Persze, így is lett, de azután mondta a „főnök”, hogy azért legközelebb ilyet ne csináljak…
Mindenesetre, épségben megérkeztünk, a Kawa és Én az iskolához. Remek érzés volt! Tudtam uralni a motort, és nem mentem neki senkinek… Ezt is megértem, hogy elmúlt a görcs a gyomromból ezzel kapcsolatban. Ismervén magamat, a következő órán követelni fogom, hogy Én vihessem oda-vissza a motort.
