Motoron esőben
Egyik este esett az eső mikor hazaindultam, így magamra kanyarintottam a rettenetrózsaszín esőkabátomat. Sisakom nyitva, mert nem folyt le a víz, és nagyon csillogtak az esti fények.
Egy pirosnál előre gurultam, szerencsére az első autós hagyott valamennyi helyet. A következő pirosnál két sávra vált az út, én balra, az autós jobbra, mellém.
A szemem sarkából láttam, hogy felém fordul a feje. Odanéztem én is, és látom, hogy rá van feledkezve a motorra, siklik végig rajta a tekintete, majd fel hozzám. Látszott a szemén a meglepetés, hogy “jééé, nő”! Talán a rózsaszín dzseki ellenére mégis egy férfit várt volna, este későn, sötétben, gány időben, ilyen nagy motoron, külföldön…
Majd elmosolyodott, én meg vissza. Olyan középkorú férfi lehetett, és nagyon kedves arcú. Pár pillanat volt az egész, de annyi tartalom volt abban a tekintetben, hogy biztosra vettem, ő is motoros.
Benne volt, hogy nem egy leányálom ilyen időben motorozni, viszont értette, hogy mi az a szerelem. Mész, ha esik, ha fúj. Benne volt, hogy te is ember vagy, haza akarsz érni, talán valaki vár is, nem azért araszolsz itt a dugóban, hogy az autósokat bosszantsd.
Már nem is zavart az eső, és az se, hogy még 140 km-em van így.
Mennyivel jobb lenne a közlekedés, meg úgy általában a világ, ha minden autós így tekintene a motorosokra, illetve egyik ember a másikra…
