Miben hasonlít a motorozás a lovagláshoz?

Elsőre annyira egyszerű a válasz, hogy nem is értettem a kérdést, de másodikra meg olyan nehéz, hogy azt sem tudom mit válaszoljak…

Kicsi korom óta lovagolok, egyszer elvittek anyukámék – pesti lányként -, egy rokonlátogatásra a távoli és egzotikus Vecsésre, ahol volt egy lovacska. Akkor feltettek a hátára és azóta le sem tudtam szállni a lovakról. Legalábbis a közelségük nélkül nem tudok élni. Próbáltam már, de nem ment. Ez valami veleszületett betegség, talán köztetek is van ilyen, aki ezt megérti, aki meg nem érti, szerintem ne is fárassza magát vele….

A genetika is megviccelt, az egész családom gerincsérves, meg a sok fizikai munka is megtette hatását és mostanra (46 évesen) fel kellett hagyjak a lovaglással.

Már csak földről foglalkozom velük, meg igazából olyan lelki állapotba kerültem egy pár éve, hogy már nem szívesen ülök fel a hátukra, „igazságosabbnak” érzem, ha szemtől-szemben kommunikálok velük, felkészítem őket arra, hogy majd valaki egyszer felül a hátukra és ezt ne vegyék majd annak idején zokon.

Ezt hívják konyhanyelven belovaglásnak. Semmiképpen nem betörésnek, hiszen az én küldetésem az, hogy a ló megtörése nélkül készítsem fel arra a „játékra”, amire majd az ember használni fogja.

Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book. Egyetértek a Adatvédelmi irányelvekkel Feliratkozás

Nekem is és nekik is az a legjobb érzés, ha ezt játéknak fogjuk fel, és majd ha megismerkedik az első lovasával, nem fogja már meglepetés érni, mert fel lett készítve az életre.

Ebben az időszakban, amikor úgy éreztem, hogy nem kell már nekem többet felülnöm a kis neveltjeimre, meg kellett váljak egy lovamtól, mert nem volt lehetőségem anyagilag tovább tartani.

Nagyon kedves magyar lány jött érte Münchenből, szerető családba került, mégis megviselt a dolog, és akkor, ott a pénzzel a kezemben azt mondtam, hogy valamivel enyhítenem kell a bánatom.

A Szerelmem akkor már többedszer vitt magával motorozni, ami kiskori vágyam volt, de a szüleim soha nem engedtek motor közelébe. Sem a baráti sem a közeli ismerősök között nem volt motoros, így eltávolodtam a motoroktól.

Eddig a pontig. Ekkor ugyanis úgy döntöttem, hogy megveszem életem első motorját, és bár nagyon élveztem, ahogy a derekát ölelve száguldunk szerelmem ezredesén, én is érezni akartam, hogy mi az: motorozni.

Szerettem volna magam vezetni a gépet és szerintem itt jön a párhuzam a lovaglással:

Itt is a nyeregbe pattanunk bele, itt is a lábunk közé kapjuk a „járgányt”, itt is mi szabjuk meg az irányt, a sebességet, a távot, és élvezzük, ahogy a hajunkba kap a szél, ahogy teleszívjuk a tüdőnk a friss levegővel, szaglószerveinket kényezteti a természet illat-kavalkádja, és csak suhanunk, repülünk és boldogok lehetünk, amíg csak utunk tart.

Nagyon jó, hogy a motorom megmentett attól, hogy ezt elveszítsem azáltal, hogy már nem lovagolok.

A lovaink békésen élnek a motorommal egy udvarban, megférnek egymás mellett, és bármily furcsa, kiegészítik egymást.

A lovak szagát jobban szeretem, mint a motorkáét.  Alátvány is más, de ugyanazt a boldogságos érzést váltja ki belőlem. És miután valamit megint megmutattam és megértettem az emberek világából a fiatal, vagy elrontott lovacskákkal, akik nálunk nevelkednek, felpattanok a motorkára és csak suhanok, repülök és boldog vagyok!