Horrorisztikus színpadi show
A 2004-ben alakult együttes két év kihagyás után újra robbanni fog nyár végén-ősszel.
Meglepetést terveznek a rajongóknak, hiszen lassan elkészül a második nagylemezük, s azután újra beindul a banzáj. Ezt már sokan várják, hiszen a bizarr dolgokkal átitatott koncertjeiken minden egyes zeneszám alatt valami egészen különlegeset élhetnek át…
− Egész életemben olyan színpadi show-t szerettem volna produkálni, mint amilyet anno Alice Cooper vagy Ozzy Osborne művelt, ez a shock rock. Az embereknek nem csak zenét, hanem vizuális élményt is nyújtunk, hogy elgondolkodjanak. Amikor például a Make me kill című számban a hatalmas macsetét használom, azért van, mert egy gyilkos vagyok, és ölni akarok. Annál a dalnál, ami a betegségemről és a gyógyulásomról szól, kórházi ruhában szoktam lenni, és fröcsög belőlem a művér a fellépéseken.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
− Mennyire tervezitek meg előre a színpadi történéseket?
− Főleg agyban képzelem el, nem próbáljuk el őket percre pontosan. Sok dolog történik spontán, akár olyan esetben is, amikor valami apró hiba csúszik be a koncerten, mint például egy húrszakadás… Még a Zero-G-ben, a volt zenekaromban történt egyszer az A38-on, hogy a műszőrme kabátomat rádobtam véletlenül a füstgépre. Láttam, hogy elkezd melegedni, majd égni. Hogy a műsor részének tűnjön, felkaptam a kabátot, ami tök jól nézett ki, amint füstölt rajtam.
− Nem égetett meg?!
− Csupán a kabát alja kapott lángra. Nem volt gáz. Vagy amikor az egyik Comet gálán egy ketrecben énekeltem, mászkáltam… Nem akart kinyílni a ketrec ajtaja, a kis rugó valahogyan beszorult. Nagyon nehezen, a roadok segítségével keveredtem ki belőle, de a zenekar tagjain kívül senki nem vette észre a bakit.
− Montrealban születtél. Mikor költöztetek ide?
− 1989-ben jöttünk Magyarországra, akkor voltam 12 éves. Apukám halála után úgy döntött anyukám, hogy idejövünk, mert Magyarországon volt a családja. Mindketten magyarok voltak. Édesapám tizenéves volt, amikor Kanadába költöztek a szüleivel.
− Párhuzamosan tanultad az angolt és a magyart?
− Kicsi koromban anyuval beszéltünk magyarul, de csak „gyereknyelvet”. Amikor a felnőttek beszélgettek, nekünk, a testvéremmel bla-bla volt az egész. Franciául, angolul és magyarul tanultunk. Igazából akkor kezdtünk el magyarul beszélni, amikor ideköltöztünk. A barátaim szerint még 21-23 évesen is erős akcentusom volt, de ez az évek alatt eltűnt.
− Mióta énekelsz?
− Három évesen léptem fel először Kanadában, egy magyar klubban, több ezer ember előtt. Anyukám azt mondta, már akkor sem lehetett lelőni a színpadról. Amint meghallottam a tapsot, nem mentem le, hanem elkezdtem egy újabb dalt énekelni. Benne voltam az énekkarban, jártam énektanárnőhöz. Ráadásul, ott kinn, egy magyar hölgyhöz, Papp Marikához. Zongorázni is tanított. Megpróbáltam megtanulni basszusgitározni. Két év után a tanárom azt mondta, hogy „Linda, nem akarom továbbra is elvenni a pénzedet. Te soha sem leszel jó basszusgitáros”. Viszont, amikor akusztikus esteket tartunk, akkor használok triangulumot, rumba tököt – ezekben jó vagyok, mert ütemérzékem az van.
− Itthon pedig, gondolom, kerested a lehetőségeket…
− Tizennégy évesen, Esztergom-Kertvárosban egy női csapathoz csapódtam, Carmena volt a nevük. Egy évig voltam velük. A lelkesedés nagyobb volt, mint a tudás, de jó volt bandázni. Egy idő után észrevettem, hogy előttük járok. Mindig olyan zenészeket próbáltam keresni, akikkel egy szinten voltam, vagy nálam jobbak voltak.
− Igen, mert tudsz tőlük tanulni!
