Hogy forduljak meg? – Edina motorozni tanul
Bajtársnőmmel újabb kaland ért az oktatás során, melyből megtanultam, mennyit ér a közös erő. Azt gondoltam, hogy a vizsga előtt újdonság már nem érhet, de úgy látszik, a sors nem osztotta a véleményemet.
Ugyanúgy folyt az óra, ahogyan eddig. Találkoztunk a motoros sulinál, felragasztottuk leukosilkel a fülhallgatónkat, majd szépen libasorba rendeződve elindultunk.
A macskaköves utcák labirintusát utáltam a legjobban, mert nem igazán lehetett eldönteni, merre van az arra… Még mindig azon akadékoskodtam, hogyan tartsam meg a motort, amikor meg-megfarolt a hátsója a csúszós kis köveken. Ahelyett, hogy ésszerűen belegondolva, semmit nem érek azzal, ha nézem a műszerfalat, és makacsul az előttem elterülő kőrengetegre meredek, hiszen mindenhol ugyanolyan. A kisebb-nagyobb hézagokra pedig tényleg akaratlanul is odatéved az ember szeme, és ki tudja kerülni őket.
Éppen ezzel a gondolatmenettel voltam elfoglalva, és hiába láttam meg futólag a zsákutca táblát, a kollegina behajtott rajta, és én követtem. Éreztem a zsigereimben, hogy ezt nem kellett volna, főleg akkor, amikor a visszapillantóban láttam, hogy az oktatónk kocsija nem jön utánunk. Annyit hallottam a rádióban, hogy na, majd megvár, ha visszatalálunk…
Amikor megláttam a zsákutca végét a kanyar után, főleg utáltam magam. Nemhogy emelkedőben, hanem egy füves-földes területben végződött, szép kilátással a főútra. Néztünk egymásra a hölgyeménnyel, és már kínunkban csak röhögni tudtunk. Ugyanis, vannak helyzetek, amikor nem tudja megmagyarázni az ember, miért hajtott be egy zsákutcába, amikor az „zsákutcaaa”…
Olvasd el Edina jogosítvány szerzésének történetét!
És itt jött a kérdés: „Hogy forduljak meg?”. Tanulótársam okos volt, mert úgy hajtott be az utca végére, hogy meg tudjon fordulni a motorral, szépen betolta. Én persze nem! Ezért nem volt mit tenni, leállítottam a motort, leszálltam, és egy sor kínlódás után feladtam.
Az volt a szerencsém, hogy nem egyedül voltam, így segítséggel, de végül menetirányba lett állítva a vas. Rendesen lefőttünk még pluszban a nagy melegben, hiszen jó kis feladat volt megoldani a problémát, amit magunknak okoztunk.
Elindultunk, hogy megkeressük az oktatónkat, aki a következő utcában várakozott, mondhatni nem repesve az örömtől. Végigmentünk még pát útvonalon, azután a motorokat letéve az iskolában, még jót nevettünk a saját hülyeségünkön.
Érdekesek ezek a dolgok egyébként, hogy hiába érzi az ember, ne csináljon valamit, mégis megteszi. Olyan, mintha egy láthatatlan erő balra akarta volna irányítani a kezeimet, de az agyam mégis jobbra vezette a gépet. Ki érti ezt?
