Dósa Irén: Nem tudtam, hogy lehetetlen ezért megcsináltam.
Még 1991. tavaszán, nyolcadik osztályosként lehetőségünk nyílt arra, hogy segédmotor-kerékpár vezetői tanfolyamra jelentkezzünk a suliban.
Egy kis faluban nőttem fel, ezért egyértelmű volt, hogy a bicaj után a következő közlekedési eszköz a kismotor lesz, amihez „már” papír kell. Öt-hat lány (és persze egy osztálynyi fiú) társaságában meg is szereztük a jogosítványt, és amikor a szülők kölcsönadták a Babettakat és a Simsonokat, meg sem lehetett állítani minket.
Hogy enélkül nem lehet élni, az akkor vált világossá számomra, amikor az egyik srác nem tudta beindítani az apukájától kölcsön kapott Simson Schwalbe-t, nekem viszont az első „érintésre” engedelmeskedett.
Aztán az évek alatt elmaradtak ezek a motorozások. Az osztály szétszóródott, a középiskolás, főiskolás évek alatt nagyon ritkán találkoztunk, és az anyagi lehetőségek sem alakultak úgy, hogy a kismotorról tovább lépjek. Az érzés viszont megmaradt, és ahogy egyre nyitottabbá váltam a világra, valamint a világ is rám, tudtam, hogy van egy chopper valahol, amely csak rám vár.
A munkám miatt pár éve a nemzet fővárosába költöztünk, ahol a kollégák egyre többet meséltek arról, hogy jönnek-mennek a motorjukkal, és az milyen jó, gyors reggelente, amikor az autóban csak izzadnának. Bár erről én is tudnék mesélni, csak autó helyett a metróban izzadtam meg, mire beértem a Dózsa György útig.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
A pontot az i-re egy szerény, csendes kollégámmal való beszélgetés tette fel, aki, miután végighallgatta áradozásomat a motorozásról, közölte, hogy tavaly ő is vett egy 650-es Kawát.
Na ne!! Én meg csak beszélek róla!! Elég! Ekkor iratkoztam be tanfolyamra és szereztem „egyelőre” egy „A” korl. vezetői engedélyt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy Suzuki GS-sel tanultam és csak a vizsgára kértek kölcsön egy 250-est az oktatók. (Ez az oktatási rendszer is megéri a pénzét, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van egy-két sztorija erről…)
2010. október 28-án levizsgáztam és 2011. március 17. óta le sem tudnának szedni a „csikóról”. A budapesti forgalomban, mindennapos használatra egy YBR-125 mellett döntöttem, teljes megelégedésemre.Szirénke profilja
Ez egyszerűen fantasztikus, nem is tudom, hogy miért vártam eddig…. Persze eleinte voltak félelmeim, sőt a mai napig vannak, de tudom, hogy ésszel, alázattal és tisztelettel kell viseltetni a közlekedésben résztvevők, a gépem iránt főleg, és akkor nem lesz semmi baj. Anyukám természetesen nagyon félt, a párom hallani sem akart arról, hogy motorozzak, úgyhogy meg kellett harcolnom mindezért.
A munkatársak (vannak vagy négyszázan) minden napra tartogatnak valami „érdekes” kérdést:
– Nem félsz?
– Döntöd a motort a kanyarban?
– Ez egy bogrács? (sisak a sisaktartózsákban)
– Úgy nézel ki, mint egy űrhajós!
Hát én is szeretem őket!
A vágyam az a bizonyos chopper, amelyik rám vár valahol. Felülök rá, és csak megyünk és megyünk ki a világból… A motorozás számomra egy életérzés, és nagyon örülök, hogy van egy ilyen honlap, mint a Csajokamotoron.hu, mert amikor olvasom a blogokat, cikkeket, mindig úgy érzem, hogy atyaisten, ezek gondolatolvasók. Hogy lehet az, hogy egy másik csajnak is ugyanaz a problémája, gondja vagy éppen az öröme, a vágya…
Köszönöm nektek!
„Nem tudtam, hogy lehetetlen ezért megcsináltam.”
