Bree Siófokon tetovál
Balaton, nyár, tetoválás, motorozás – ez így mind nagyon jól hangzik! Bree azt is elárulta, hogy régebben krossz motorral járta a pályákat.
Danyi Brigitta, vagyis Bree imádja a motorokat. – Volt egy 80-as kis Yamaha krosszom, de a tetoválás miatt hagytam el sajnos, illetve kislány korom óta a „zöld motoj” az álmom.
Egyszer remélem megtehetem, hogy legyen egy saját kis Ninjám! És robogózni is szeretek, bár azokon a kicsi kerekeken néha jobban félek, mint a pályán, amikor keresztbe áll alattam a gép.
Bree megható őszinteséggel osztotta meg velünk a munkájával kapcsolatos meglátásait, érzéseit, melyek arról árulkodnak, hogy az élet adta ajándékokat értékelő, csupaszív leányzóról van szó.
– Hány éve tetoválsz?
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
– Idén december 2-án lesz 5 éve, hogy meg mertem fogni a gépet és kezdeni vele valamit…
– Miért lettél tetováló?
– Anyukám varrónő volt, így sokáig divattervező szerettem volna lenni kislányként. Emlékszem, hogy minden nap rajzoltam a divat magazinokból, és formálgattam a ruhákat és a női arcokat – ez volt a kedvenc időtöltésem.
Míg a tesóim bandázni mentek, otthon rajzolgattam vagy sorozatokat néztem. Igazi rosszcsont gyerkőc voltam, szóval nem stréberségből tettem ezt, hanem ez esett jól.
Majd a középiskolát szerettem volna a divattervezőin folytatni, de a tanulmányi átlagom nem felelt meg a felvételin, így csak egy érettségit tettem le. 5 év kiesett, semmit nem rajzoltam, a kreatívkodás minden formája teljesen háttérbe szorult. Próbáltam a felnőtt életbe beleilleszkedni, megfelelő munkát találni, a család-barát közeget jobbá tenni. Nem magam kerestem, csak meg akartam felelni.
Eleinte a kíváncsiság hajtott és az, hogy a magam ura lehessek. Ekkor még nem tudtam pontosan, ezt hogyan is gondolom, csak azt, hogy rajz közben valahol otthon voltam… tudod úgy a lelkem mélyén. Ha érdekel valami, szívesen beszélgetek róla részletekbe menően és így volt ez akkor is, amikor tetováltatni mentem 2011-ben.
A srácot, aki varrt rám, annyit faggattam, miért és hogyan kezdte, hogy már vissza kérdezett “Miért kérded ennyire, csak nem te is tetováló szeretnél lenni?”. Én pedig rávágtam, hát soha nem gondolkodtam ezen, de miért ne…
Egyébként nem vagyok az a típus, aki minden jónak tűnő ötletbe beleugrik felelőtlenül, de ha egy erős villámszerű érzés belém csap, hogy nah ezt csináld, akkor nem lehet megállítani. Ahogy mesélt róla, átjárta mindenem és éreztem, egy újabb fejezet fog kezdődni az életemben.
– Gyakornokoskodtál valahol? Volt mentorod vagy autodidakta módon tanultál?
– Bátran merem mondani, hogy magamtól tanultam. Próbáltam szalonba tanocnak bekerülni egy tetoválóhoz, de ezt most már tapasztalatból is tudom, hogy nem olyan egyszerű. Tanítani nem könnyű, idő és türelem kell hozzá. No és persze sokan féltik a tudásukat is. „Nagy a verseny, egyre jobban” – nem nagyon kaptam segítséget.
– Mióta van saját szalonod?
– Szalonom még csak fél éve van, eddig még nem volt lehetőségem vállalkozásba kezdeni.
– Mit jelent számodra a tetoválás?
– A tetoválás meghatározó része lett az életemnek. Ha más dolgokba is bele fogok majd – mert tervezem ezt – akkor sem fogom tudni kizárni. Akkor már nem önmagam lennék! Most, miközben írok neked és körbe nézek az üzletemben, elfog egy olyan érzés, amit nehéz szavakba önteni. Csak azt tudom mondani az életnek, hogy KÖSZÖNÖM!!!!
Szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozhatok, és hogy ennyire bele tudtam szeretni a szakmába. Ha nem hallhatnám minden nap a gépet zúgni, olyan lenne, mintha az emberek többé nem beszélnének. Régen nem gondoltam volna, hogy miket tud kihozni egy aprócska gép emberek millióiból. Rendkívüli eszköz két ember között!
– Szeretsz emberekkel foglalkozni alapból? Ez kicsit pszichológusi munka is, hiszen gondolom, sokat beszélgetsz a vendégeiddel.
– Igen nagyon, és itt vissza is térek az előző gondolatomhoz. Velem tényleg mindenről lehet beszélgetni. A baráti társaságban is, ha lelkizésről van szó, akkor biztosan én kellek. És nem csak ha panaszkodásról van szó, hanem mindenről, amiről az élet szól. Tetoválás közben az emberek úgy kezdenek el mesélni, hogy kérnem sem kell őket. És én pont olyan ember vagyok, akinek ez nem teher, hanem ajándék, ugyanis nagyon szeretek magán pszichológust játszani, mert valamiért különösen bele látok az emberekbe és mindig tudok segíteni nekik, bármivel találják magukat szembe. Bár magamnak is ilyen könnyű lenne…
