Slash szólólemeze
Slash azon kevés rock and roll zenészek egyike, akinek beceneve a védjegye, és akit őszinte elismerés övez zenésztársai körében.
Így hát amikor megírta kívánságlistáját, hogy kikkel szeretne együtt dolgozni szólóalbumán, és elkezdte megkeresni ezeket a művészeket, senki nem mondott neki nemet. Ozzy Osbourne, Iggy Pop, Kid Rock, Dave Grohl és Fergie is azonnal rábólintottak a felkérésre, így született meg a „Slash” című album.
A lemez – meglepő módon – Slash töretlen, több évtizede tartó karrierjének első szólóalbuma. Közel egy évet töltött el egy hollywoodi stúdióban Eric Valentine producerrel (aki a Queens of the Stone Age-től kezdve, a The All-American Rejectsen át a Nickel Creekig szinte mindenkivel dolgozott már), a basszusgitáros Chris Chaney-vel (Jane’s Addiction), valamint a dobos Josh Freese-zel (Nine Inch Nails).
A lemez többi közreműködője egy komplett „Ki kicsoda a kortárs rockzenében”: Ian Astbury (The Cult), Lemmy Kilmeister (Motörhead), Chris Cornell (Soundgarden, ex-Audioslave), Duff McKagan (ex-Guns N’ Roses, Velvet Revolver), Adam Levine (Maroon 5), Myles Kennedy (Alter Bridge), Andrew Stockdale (Wolfmother), M. Shadows (Avenged Sevenfold) és a feltörekvő tehetség, Rocco De Luca.
A dalok maguk is ilyen sokszínűek: a „Ghost”, melyet Astbury énekel, egy sötét, csábító hangulatban indítja az albumot. A „Nothing To Say” (M. Shadows) és az „I Hold On” (Kid Rock) a rock’n’roll vonalat képviselik. A fantasztikus instrumentális „Watch This Dave” egy energikus megnyilvánulása a Slash, McKagan és Dave Grohl (Foo Fighters, Them Crooked Vultures) hármasnak.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
A ravasz „Crucify the Dead” (Ozzy), a „Doctor Alibi” (Lemmy) és a „We’re All Gonna Die” (Iggy) megvilágítja a három rock ikon eltéveszthetetlen személyiségét. A romantikus „Gotten” (Levine) és a szinte misztikus „Saint Is a Sinner Too” (De Luca) pedig éles hangulatbéli kontrasztot kínálnak.
„Nagy megtiszteltetés volt ezekkel az emberekkel dolgozni. Néhányan közülük gyerekkorom hősei, Lemmy egyértelműen kamaszkorom egyik legnagyobb kedvence. Ozzy, Iggy és Lemmy. Mindannyian szórakozni jöttek, de lenyűgözött, hogy milyen keményen tudnak dolgozni.”
Mióta anyazenekarával, a nyolcvanas évek végén berobbanó Guns N’ Roses-zal a rockzene ikonjai közé került, Slash a világ egyik legkeresettebb szólógitárosa. Olyan legendás előadóművészek kérték fel közreműködésre, mint Michael Jackson („Black and White”, „Give In to Me”), Ray Charles vagy épp Stevie Wonder.
A modern zene és populáris kultúra legfontosabb szereplői szerint egy generáció meghatározó gitárosa. A kritikusok és a rajongók is a mai napig minden idők egyik legjobb rock riffjének tartják a „Sweet Child O’ Mine” riffjét. Egy Time Magazine-felmérés pedig a második helyre szavazta meg Slash-t az elektomos gitárosok között, rögtön Jimi Hendrix után.
Slash végtelenül szerényen nyilatkozik a rocktörténelemben elfoglalt helyéről, nem is szívesen helyezi magát bele: „Valaki más fogja ezt neked megmondani” – mondja. „Én nem az a típus vagyok. Úgy értem, szeretem azt hinni, hogy valamennyire továbbviszem azt a hagyományt, ami engem gyerekként megmozgatott. És remélem, igazságot is szolgáltatok neki.”
Hogy hogyan sikerült a rockzene élvonalában maradnia? „Tudod, szerintem ez csak azért történhetett, mert annyira imádom a zenét, és egy nagy adag energiát rakok bele, amiből az emberek meríthetnek” – mondja. „Mármint utálnám, ha csak a cilinder lenne az oka.”
Az eredeti, ártatlan elképzeléshez képest jól kinőtte magát a projekt. A Velvet Revolver „Libertad” turnéja után Slash valami mást, valami újat akart csinálni a zenekar nélkül. Úgy gondolta, mókás lenne különböző emberekkel együtt dolgozni, így hát dalokat írt, demózgatott, és elkezdett különböző énekesekben gondolkodni. Majdnem egy teljes éven át csak ezt csinálta, és minden egyes leírt hangjegyhez elképzelte a megfelelő énekest.
Az elkészült részeket kiküldözgette az énekeseknek, akik szabad kezet kaptak a szövegírásra és az énekdallam megírására, esetlegesen a kísérő zene módosítására is. Amikor pedig nagyjából mindenki elkészült a saját részével, akkor Iggy Pop dalával, a „We’re All Gonna Die”-jal elkezdték a felvételeket.
„Tulajdonképpen megalapozta az egész felvétel hangulatát. Jött, felénekelte a dalt, aztán visszarepült Floridába. Két napig volt ott, aztán jött a következő ember, majd a következő. Döbbenetes, hogy valami, ami ennyire bonyolult és ennyi szervezéssel jár, hogy lehet mégis teljesen egyszerű és kreatív művészi oldalról nézve.”
„Chris, Josh és én bejöttünk délutánonként, meghallgattuk a kész demókat, és elkezdtünk jammelni rájuk Eric Valentine ceremóniamester vezetésével, majd feljátszottuk az éjszaka folyamán.” – meséli. – „Aztán másnap bejött az énekes. Májusban és júniusban fel is vettük tulajdonképpen az egész lemezt, ezzel a szoros időbeosztással.”
Az egész lemezt a ma már ritkaságszámba menő analóg kazettára rögzítettük (ami annak köszönhető, hogy Valentine-nak van egy csomó ilyenje bespájzolva, pont ilyen felvételekhez), amely kiemeli a spontaneitást és az igazi emberi hangokat.
