Az út varázsa: Két év elteltével a világ legboldogabb embere vagyok

Két évvel ezelőtt a világ legboldogabb embere voltam, amikor megkaptam a jogosítványomat és az első motoromat, egy 250-es Yamaha Drag Start. Sok-sok gyakorlás és tanulóút után bekövetkezett az, amitől minden család fél: nagyobb motorra áhítoztam. Úgy éreztem: van még bennem sebesség, erő és hosszabb út is.

Hihetetlenül hangzik, de májusban egyik pillanatról a másikra valóra vált az álmom. A Honda CB500-as motorom új családtagként érkezett hozzánk, és az első pillanattól tudtam, hogy a közös életünk csodálatos lesz.

Nem tartom magam ösztönös motorosnak, de annál inkább alázatosnak és szorgalmasnak. Kicsit későn kapcsolódtam be ebbe a világba, így a kanyarodási technikákat egy hosszabb út előtt mindig átgondolom. Mikor és hogyan csökkentsem a sebességet, hogyan használjam ki a motorféket, hogyan szokjak le a kuplung indokolatlan behúzásáról, hogyan fogjam ezt a motort a combommal, és hogy ne legyen görcsös a kezem vezetés közben? Ha már görcsös mit csináljak? Lesz-e időpontom a gyógymasszőrhöz, ha szükséges?

A gondolati hangolódás mindig meghozza a gyümölcsét.

Amikor a céljainkra fókuszálunk, és minden gondolatunkat áthatja a vágyott irány, a világ mintha magától kezdene el összeállni körülöttünk. Az előkészület, a hit és a türelem együttesen teremti meg azt a pillanatot, amikor az álmaink kézzelfogható valósággá válnak.

Erdélyi motoros túrák

Június elején Erdélybe mentünk az első hosszabb, bemelegítő utunkra. Nagyon izgultam, hiszen alig ismertük még egymást a Hondával. Teljesen fölösleges volt, mert rendkívül magabiztosnak éreztem magam menet közben. Rengeteget tanultam (és tanulok folyamatosan) a férjemtől, aki jó tanácsaival segített a hegyes vidék meghódításában, így a kanyarok, a visszafordítók kellemesen ringattak és hullámoztattak.

Még ebben a hónapban újra elmentünk csavarogni. Most utánfutóval vittük ki a gépeket Erdélybe, hogy több energiánk maradjon az ottani lankás utak kiélvezésében. Románia tőlünk nincs messzire, de az időnk szűkös volt, így mindenféleképpen megérte autóval elindulni.

Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book. Egyetértek a Adatvédelmi irányelvekkel Feliratkozás

Két napot motoroztunk, de a fejben kigondolt jó tanácsaim ellenére a kezem merev görcsben állt. Nem tudtam kellőképpen lazítani a kormányfogáson, így a vállamtól lezsibbadtam és két hétig alig tudtam mozdítani a kezem. Természetesen ez semmit sem változtatott a lelkesedésemen, így júliusra már meg is szerveztük a következő kirándulásunkat.

Rácz-Balog Reni: Anya a motoron

Horvát túra

A négy napos horvát utunkra is futóval vittük a motorokat. Oda utoljára. Nem is sejtettük, hogy a legnagyobb problémát a parkolás fogja okozni. A szálláshelyek nem utánfutós vendégekre rendezkedtek be, így az ottlétünk alatt egy központi parkolóban pihent az autónk. Szerencsére bőven kárpótolt az időjárás, a tenger és a fantasztikus útvonalaink.

Az utolsó napon zárásként egy „kilátóhoz” (nem véletlen a macskaköröm) keveredtünk Makarshka mellett, amelyről kiderült, hogy Horvátország egyetlen panorámaútja, a Biokovo-hegység legmagasabb csúcsa, a horvátok Stelviója. Mivel nem készültem a végtelent meghódítani, sőt azt sem tudtam valójában, mi a végállomás, így hihetetlen katarzist éltem át, amikor felértünk a tetejére és megszerezhettem az első matricámat. Nagyszerű érzés volt fölmenni és megnyugtató volt leérni. Boldogságomban folyamatosan mosolyogtam a bukósisak alatt.

Minden út Rómába vezet

Augusztusban hirtelen fölindulásból lemondtuk az előre lefoglalt szállásunkat Szlovákiában és elindultunk Róma irányába. Igen, tudom, hogy pont ellentétes irány, de végülis minden út az örök városba vezet. Vittük magunkkal a sátrat és mindent, ami egy hetes kempingezéshez szükséges, és bíztunk abban, hogy az útvonalunkon találunk mindig szállást.

Hát nem. A kempingek ebben a hónapban teltházasak és így alvóhely keresésére sok-sok időt pazaroltunk. Most először és utoljára indultunk el így. (Úgy tűnik, ez a nyár a most először és utoljára időszaka volt.)

Rómába a második nap estéjén értünk. Nem lehet elmesélni azt, amit a város felé motorozva éreztem. Talán az az ember élhette át ugyanezt, aki először a Holdra tette a lábát. Magával ragadó eufória, büszkeség, elégedettség. Minden kanyar, minden kilométer emlékeztetett rá, hogy ez az utazás több, mint fizikai helyváltoztatás. Ez egy belső utazás is volt, amely során újraértelmeztem a teherbírásomat, az akaraterőmet, a kitartásomat.

Hömpölygött a fejemben a sok történelmi lecke, úgy éltem meg, mintha egy zarándoklaton lennék. Nem maga a város volt a lényeg számomra, hanem az út, amely elvezetett Rómába, és a társ, férj, akivel együtt értünk célba.

Rómára egy napot szántunk, mert volt néhány csúcs még előttünk, amit szerettünk volna meghódítani. Az alföldiek értik ezt a vágyat talán, a motorosok meg főként. A Dolomitokba indultunk, és az út már az első méterektől kezdve magával ragadott. Mintha egy festménybe csöppentünk volna, amely egyszerre volt ijesztő és csábító, zöldellő és sziklás, nagyon is valóságos és meseszerű.

Hágó túra

Öt ikonikus hágót jártunk be: a Pordoi, a Sella, a Gardena, a Valparola és a Falzarego hágót. Közel voltak egymáshoz, mégis mindegyik újabb lélegzetelállító kilátással ajándékozott meg minket. Hatalmas önbizalmat adott egy-egy csúcs meghódítása, a Kanyarfotó képsorozatai pedig örök bizonyságul állnak, hogy nem csak álmodtam ezt az utat.

A sok sikeresen vett visszafordító és izgalmas kanyar után végül egy kavicsos kiállóhelyen értek utol a gravitáció törvényei. Hihetetlen érzés volt, hogy minden nehéz fordulón gond nélkül átjutottam, csak hogy végül egy teljesen ártalmatlan helyzetben dőljek el. Ahogy a motorral együtt a földre kerültem, először a meglepetés, a sírás, majd a sírós nevetés lett úrrá rajtam. A Hondán látható pici karcolás egy apró, de fájdalmas emlék, hogy a tökéletesség mulandó.

Miközben újra talpra állítottuk a motort, és próbáltam összeszedni magam, arra gondoltam, hogy ez is része az útnak. Az ilyen pillanatok nemcsak a kaland részei, hanem azok, amikre talán a legélénkebben emlékszünk majd – az ügyetlenségünkre, a nevetésünkre, és arra, hogyan találtunk vissza az egyensúlyunkhoz, szó szerint és átvitt értelemben is.

Hazafelé

Hazafelé Szlovénián keresztül indultunk. A kezem akkorra már olyan görcsös volt, hogy a finom-motorika eltűnt belőle. Komolyan, egy villát sem tudtam megfogni. Sajnos a bankkártyát kénytelen voltam kézbe venni, amikor a helyi hatóság képviselői igen kegyetlen módon büntetést szabtak ki ránk, de a jókedvemen ez sem változtatott semmit. Viszont ügyetlenebb lettem és ez mind tempóban és technikában is okozott némi furcsaságot.

A férjem végig támogatott a sokáig tartó hazaútban, amiért nagyon hálás vagyok. Neki köszönhetem, hogy életem nagy kalandját éltem át ebben az évben és támogató figyelme tényleg segített minden útszakasz teljesítésében.

A kezem meggyógyult, ki emlékszik már rá, mit élt át a nyáron?

Nagyon nehéz elmesélni, mit éltünk át. Ki akar jönni szóban és írásban is, de tudod, hogy minden soha nem fog. Az a kettőnkké marad felejthetetlen emlékként.

Mindezek után talán nem meglepő, hogy már most, ezen a hideg estén a 2025-ös tavaszi, nyári és őszi kiruccanásokat tervezgetjük. Az álmaink újra életre kelnek, az útiterv-vázlatok már most tele vannak izgalmas lehetőségekkel. És közben, ebben a pillanatban, még mindig úgy érzem magam, mint a világ legboldogabb embere.

Lelkes tervezgetést mindenkinek!