A tetoválás mindig ott volt a bőrünkön, mint a szobor a kőben?
Mindig tetszett a gondolat, amit a szobrászok mondanak, és valahol igazuk van – csak segítetenek a szobornak megszabadulni a felesleges kődaraboktól. Ez így van a tetoválásokkal is?
Mivel a tetoválás-kérdéskörben annak a híve vagyok, hogy „a bőröm a lelkem színpada”, az így született mintákra értem a címbeli megfogalmazást.
A minap interjút készítettem egy tetováló hölggyel, Diószegi Csillával és ő mondta ki ezt a magától értetődő dolgot, ami eddig eszembe sem jutott – azóta magával ragadott a gondolat, mert önmagában gyönyörű…
Itt jön a sors, a végzet és hasonló dolgokat feszegető témakör, hiszen az, aki lelki okokból varrat magára egy arcképet, egy dátumot, egy nevet, egy jelképet és még sorolhatnánk, nem pillanatnyi elmezavar kapcsán teszi, hanem azért, mert élete végéig emlékezni, erőt meríteni akar.
Sors és végzet. Előre meg van írva a sorsunk, de döntéseket hozunk, megválasztjuk az utat, jobbra vagy balra indulunk, de miért úgy döntünk, ahogyan… Számtalan meddő vitát generáló feltételezések.
Ha az életesemények kapcsán “varratódik” egy-egy tetoválás a testfelületünkre, akkor, ha azon történések meg voltak írva, a minta is? – valahogy így értelmezem a szobor és a tetoválás hasonlóságát, hiszen már mindegyik megvolt, csak ki kellett szabadítani a megfelelő helyről…
