Rovar vadászat plexivel, avagy, hogyan ültettek bogarat a fülembe
Egy forró nyári este, a Tisza partot gondoltam felkeresem, és pont úgy esett, hogy ezt egy 1000-es Aprilia hátsó ülésén tehettem meg. Életemben akkor ültem először motoron. 2 évvel ezelőtt.
Előtte is tudtam, hogy ha nagy leszek motoros leszek, de ennyire tisztán az elhatározás ez után a kis tőserdei kiruccanás után fogalmazódott meg bennem. Izgultam mit fogjak, hol fogjak, tudok e majd együtt dőlni vele vagy tökéletesen rosszul csinálom majd? Szóval tényleg izgultam.
Adtak kabátot, kesztyűt, bukót. Elmagyarázták, hogy ha dől dőljek én is, mindegy hogy épp inkább az ellenkező irányba szeretnék dőlni, arra dőljek amerre a vezető különben baj lesz. Rendben, nyugtázva. Megbeszéltük a jeleket, ha gyorsítás jön előtte térdkocogtatás, na akkor kézzel-lábbal kapaszkodni, fékezéskor meg a tankon ellen tartani. Rendben, ez is nyugtázva. Csak induljunk már!
Végre felszálltam. Hát gyerekek, komolyan mondom, ha az első 500 m után le kell szállnom lehet nem ülök többet motorra. Egy sima gumimelegítés alatt elmondtam 3 miatyánkot, és azon gondolkodtam, hogy ha ez a kis szlalom ennyire félelmetes, milyen lesz abban a kanyarrengetegben amikor már nem 50-nel hanem (természetesen maximum) 90-nel megyünk. Na mindegy, nincs visszaút, én biztos hogy nem mondom, hogy álljunk meg mert félek, én ugyan nem. Lesz, ami lesz.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Már láttam a „Félegyháza vége” táblát. Mindenemmel koncentráltam. Mikor jön a térdkocogás? Mikor? És jött. Leírni se tudom milyen érzés volt. Úgy szorítottam, hogy ha akartam se tudtam volna más irányba dőlni a kanyarokban. Egy centi se maradt a gumi felületéből használatlanul. Persze ezt lehet csak az idő nagyítja fel, de a lényeg, hogy a kezdeti izgatottság átalakult „csak jöjjön már a következő kanyar” érzésbe.
Nem is akartam már másfele dőlni. Imádtam ahogy hasítjuk a levegőt, elkapjuk a rovarokat, integetünk a rendőröknek. Mire leértünk remegő lábakkal szálltam le a motorról, arcomon széles vigyorral. Ebből ennyi nem elég. Természetesen mikor leértem elmondták, hogy elfelejtettek szólni, hogy a hajam ne lógjon ki mert annak bizony csúnya vége lesz. Hát, csúnya is lett. De kit érdekel, hát végre belekóstolhattam ebbe a világba.
Onnantól kezdve tudtam, hogy motoros leszek. Nem tudtam mennyi idő, merre induljak és kivel, mert senki motorost nem ismertem. Aki levitt vele is megszakadt a kapcsolatom, de ez nem érdekelt. Az idő így is-úgy is eltelik, hát teljen úgy, hogy minden egyes nappal közelebb legyek egy saját motorhoz. A gyűjtögetés kínkeserves hónapjai alatt, olvasgattam motorokról, védőfelszerelésekről, néztem videókat, álmodoztam. Hallgattam a családtagok jól kidolgozott és felépített ellenérveit, az ismerősök hitetlenkedését, miszerint ugyan már, úgyse jön össze rá, meg hát csaj vagy, nem lesz motorod, ez csak fellángolás.
Azt hiszem csak én egyedül voltam az, aki tudta motoros leszek.
