Naptüzek lobogó lángja
Valahogy mindig mélyebbnek, többnek éreztem a karácsonyt, és egészen másnak, mint amit sokan tartanak róla. Elődeink a téli napfordulót ünnepelték „karacsunnak”.
Emlékszem, amikor először olvastam e gyönyörű legendáról, s a hitről, melyet az ősi magyarok követtek, döbbentem rá, ezt kerestem, ez hiányzott a szívemnek.
Nem véletlen a dátum sem, hiszen december 21-e a téli napforduló ünnepe, amikor a sötétség átfordul a világosságba. A pusztai népeknél kiemelkedő örömnap lehetett ez a dátum.
A sors fintora, hogy idén erre a napra tették a „világvégét”, s éltek emberek a múlt hétig különböző téveszmék között…
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
De, itt vagyunk, és ünnepélyesen vesszük tudomásul, hogy karacsun különleges napja, melyet a természetet oly jól ismerő népek tiszteltek és szerettek, „csak” megújulást hozott. Ősi nyelvünk is használta ezt a kifejezést, ugyanis a „kara” (sötét, sötétség, fekete) és a „csun” (csúny, forduló) szavakból áll össze a „karacsun”.
„A Csodaszarvas agancsai közt tartja az elgyengült, Napot. Turul sólyom az égbe emeli őt Szarvasunkkal együtt, így mégsem köszönt be a végtelen éj, a Fény ismét győzedelmeskedik a sötétség felett! Ezt a küzdelmet segítették őseink, akárhol is voltak a Világban, mikor a Napforduló éjszakáján tüzeket gyújtottak a hegygerinceken.
Naptüzek lobogó lángja mellett figyelték az ég-bolton kirajzolódó, évezredek óta minden évben ismétlődő kozmikus misztérium játékot. A Nap csak gyengén, sápadtan világít már, kora délután lebukik a látóhatár mögé. Beköszönt az év leghosszabb éjszakája. A Nap mintha nem akarna felemelkedni soha többé. A hideg és a hosszan tartó sötétség belemar a szívekbe, eluralkodik a kétség. A megkísértés éjszakája ez. Minden halott, a természet legmélyebb álmát alussza.
Őseink tisztelték a Nagy Anyatermészetet, és legnagyobb ünnepeik nem kitalált szentekhez, hanem a természet nagy eseményeihez kapcsolódtak. A tél első harmadának vége felé járva tudták, ilyenkor az alvilágba merülvén a Nap küzd a sötétség erőivel! A fény erősítését, szertüzek gyújtásával segítették szimbolikusan és ezzel melengették saját lelküket és reményüket is. Reggel aztán, megpillantva a fény első sugarait, tudták a Napisten, vagy Nap Atya ismét legyőzte a hatalmas sötétséget. A fény, az élet, a világosság, a szeretet győzött. A nappalok lassan ugyan, de hosszabbodnak a természet elindult a Kikelet, az újjáéledés felé, beköszöntött a csillagászati újév.” (Karacsun – Téli Napforduló)
Ha lehunyom a szemeimet, elképzelem ezeket a hatalmas tüzeket: érzem a füst illatát, hallom a tűz pattogását, s a gyerekek kacaját, amint játszanak a parázzsal, és érzik, különleges éjszaka ez. Feszült figyelemmel, harcos szívvel várják az emberek a hajnal hasadását, s a nap első fénycsóváit látva, elindult számukra egy újabb kihívásokkal, küzdelmekkel, de szeretettel teli év.
Ismerősek ezek az érzések, igaz? Decemberben kicsit mindenki megpihen, átértékeli a mögötte lévő hónapok történéseit, s az ezek kiváltotta érzéseket, gondolatokat, az élet adta tanításokat, emberi kapcsolatokat. A tanulságokat levonva pedig, új reményekkel néz a fénybe.
