Mi van akkor, ha a motor lerobban egy külföldi túrán? – Kartitschi kalandjaink
Ez a kis történet 2019-ben, még a Covid előtt íródott, de a vége jó, mert a festés felül, a gumi alul maradt, de jövőre vissza kell menni (igazából most azonnal is már indulnék vissza, de ahhoz még gyűjtögetni kell…). Közben nagyon kalandos lett az életünk, most épp egy másfél éves gyönyörű kisfiú szuszog mellettem. Azóta sem jártunk külföldön, pláne nem motorral,
Nos, adott egy férj és feleség, és két 2009-es gyártású zöld Kawasaki ER-6f, amelyeket különböző időpontokban vásároltunk.
Elindultunk 2019 július 14-én vasárnap itthonról feltarisznyálva. Búcsúzóul volt egy kis eső, amíg a motorok a csomagokkal már kint álltak. Szentgotthárdon aludtunk egy nagyon jó kis helyen, hogy korán reggel indulhassunk, és egyből mehessünk fel az A2-re. Igen ám, de a kajavásárlás után nem indult el Zoli motorja, valami leszívta az akksit. Mivel a bikakábel az elmúlt 22000 km alatt nem kellett, otthon hagytuk, így most sebtiben irány az autósbolt, be kellett szerezni egyet.
Motor elindult, igen, de a tükörben látom ám, hogy nem ég Zoli lámpája. Így még egy körünk volt az autósboltba. Valószínű, hogy a lámpa miatt merült le az akksi, így ezt a témát hamar le is zártuk. Egy óra múlva az A2-n voltunk, és rá 3 órára pedig már az osztrák-olasz határon. Hermagor felé vettük az irányt, ahol eleredt az eső. „Pedig nem veszem fel az esőruhát” – felkiáltással gyorsan beálltunk egy benzinkút teteje alá. Hamar el is vonultak a felhők, és mi mehettünk tovább a 111-esen Lesachtal felé.
Volt még egy olyan perverz gondolatunk indulás előtt, hogyha belefér, akkor Hermagornál a Nassfeld-hágón lemegyünk, aztán utána a Plöckenpass-on majd vissza. Arra már jártunk két éve, de a hágó teteje felhőbe volt rejtve – biztos jele annak, hogy ott esik az eső – , és a reggeli döcögés miatt sok időt is veszítettünk, ezért úgy döntöttünk, elég lesz nekünk a 111-es.
Arra, hogy a Lesachtal egy kemény szakasz, emlékeztem, mert erre is jártunk már. Két éve itt ment el a hátsó fékem, amire persze csak utólag jöttem rá, így az emlékeimben mérhetetlen szenvedés jellemezte ezt a szakaszt. Úgy voltam vele, hogy na majd most ezt felülírjuk, mert most egy üzembiztos, kanyarvadász kis motor van alattam, és azóta pár ezer kilométer már mögöttem.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Nos, az élet a korábbi tapasztalataimat erősítette meg.
A piros lámpa láttán vakmerően az feltételeztem, hogy nem lesz szembe jövő forgalom. Nyerges autókra az út elején kitett táblák láttán végképp nem számítottam. De fakitermelés ugye ezeken a szakaszokon is van, hát jöttek is szembe szép lelkesen a szintkülönbséges hajtűkanyarokban is a nyerges vontatók. Pár személyautó is volt közöttük, csak hogy ne legyen unalmas. És közben az aszfalt egy-két helyen vizes volt.
Szóval a csupa felfelé menő kanyarokban kétségbeesett imák szálltak az ég felé, az izzadságcseppek gazdagon gyülekeztek a homlokomon. Amikor már azt hittem, na innen talán könnyebb lesz, megláttunk egy „Umleitung” táblát, amely a forgalmat a nem túl széles „főútról” az erdő felé terelte. A lámpa nagyon sokáig volt piros, a szembe jövő forgalmat engedték, és több motoros csalódott arccal mutatta, hogy a ránk váró szakasz bizony eléggé vacak.
Hála Istennek, azért számomra mégis kevésbé volt borzalmas, mint az imént magunk mögött hagyott szakasz, de az biztos, hogy a gyerekkori mountain bike-os élményeket élő adásban visszahozta. Szinte szó szerint MTB-t kellett csinálnom a 200 kilós Kawából… Aszfalt az nem volt, nagy szemű kavics és kanyar annál több az egy nyom széles „úton”. De az imák meghallgatásra találtak, és végül visszatértünk a főűtra, hogy aztán Obertilliach lélegzetelállító látványa után megérkezzünk Kartitschba, a szállásunkra.
Az tény, hogy Hermagortól az út tovább tartott, mint a kb. 300 km Szentgotthárdtól Hermagorig… A terelés kiderült, hogy egy téli vihar miatt volt szükséges, amitől nemcsak az útra dőltek a fák, hanem magát az utat is levitte a földcsuszamlás egy darabon, ezért nem volt járható az a szakasz, pedig arrafelé az útépítés, -felújítás sokkal hatékonyabb, mint nálunk – szóval, jó nagy vihar lehetett.
Másnap a Jaufenpass-t vettük célba, ami Kartitschtól kb. 180 km-re van. Nem számítottunk arra, hogy az arrafelé vezető út ilyen forgalmas. A kétszer egy sáv és az erős forgalom engem finoman szólva nem sarkall előzgetésre. Igen ám, de így meg nem haladtunk, és kezdtünk nagyon elfáradni, így aztán Brixen előtt visszafordultunk.
A táj, ami körülveszi ezt az utat, nagyon szép, így az legalább kárpótolt minket. Amikor reggel elindultunk Kartitschból lefelé, épp átvágták az utat, mert vízelvezető vezetéket fektettek. Nos, ez estére vissza volt temetve, másnapra már le is volt aszfaltozva (!). Délután felsétáltunk az 1300 km magasan fekvő völgyből a hegyoldalba, tettünk egy jó nagy kört Kartitsch-St. Oswald körül, felülről is megcsodálhattuk a mélyben kanyargó, a Dráva forrása felé vezető Bundesstrassét.
