Az első utam forgalomban
Nyugisan, alig várva, hogy vezethessek, baktattam a szentendrei suli felé a HÉV állomástól. Amikor odaértem, közölték velem, hogy nekem kell átvinnem a motort Pomázra, a rutinpályára.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Lajos, az oktatóm már ült is fel a nagyobbik motorra, amit Pomázon egy tanuló várt. Rögtön el is húzott, azzal búcsúzva, hogy majd megyünk utána az idős oktatóval, Pityuval. Csak néztem a porfelhőt, ami maradt mögötte… Aztán meg Pityura bámultam kimeresztett szemekkel, hogy de hát én még nem is tudok mindent, már ami a technikai dolgokat illeti. A váltást se nagyon gyakoroltuk, legalábbis hármasba nem, csak kettesbe váltogattam néhányat. A hátsó féket habokban nem használtam még… És én vigyem át a mocit?
Pityu, a tőle megszokott nyugalommal ide adta a T-betűs rucit, amit felvettem, aztán átvettük, hogy kell váltani hármasba. Nem volt mit tenni, elindultam. Pityu jött mögöttem az autóval, és a fülemben lévő kis mikrofonba mondta az instrukciókat. Attól rettegtem, hogy mi lesz, ha elromlik, és nem fogok hallani semmit. Azt sem tudtam, merre kell menni…
Szentendréről, a kis mellékutakon próbálgatva a váltásokat, kiértünk a főútra, azután a kanyarhoz, ami Pomázra vezet. Attól is tartottam, hogy majd éles helyzetben lefulladok. Persze, hogy így történt! Amikor a főútra szerettem volna rátérni, és bekapcsolódni a forgalomba, lefulladtam, ezért be kellett engednem sok autóst. Végül sikerült elindulnom, és letérni a pomázi útra. Mondta Pityu a fülembe, hogy menjek olyan sebességgel, ami még biztonságot ad. Felkapcsoltam kettesbe, majd hármasba, és 40-ig mertem húzni a gázt. Hihetetlenül jó volt a „saját” menetszelemet érezni!
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
A rutinpályához egy balra kanyarodó út vezet. Meg kellett állnom az útnál, hogy rá tudjak hajtani. Persze itt is lefulladtam, és már ledudáltak az útról az autók. Nem tudom, mit gondolnak ilyenkor, és minek dudálnak?! Szerintük én nem vettem észre, hogy lefulladtam, és próbálok elindulni? Nem fogok napestig ott dekkolni a motoron ülve az út közepén! Ők nem voltak kezdők soha?
A kis affér után sikerült beérnem a rutinpályára. Ott persze már azzal fogadtak, hogy örülnek, mert épségben megúsztam… Örömmel láttam, hogy egy szintén szőke csajszi rója már a köröket a pályán. Felváltva motorozgattunk. Én főként az elindulásokat – ó, de imádom a kuplungot –, a váltásokat gyakoroltam, míg a diáktársam a rutinfeladatokat.
A délután végén sikerült végre pár szót váltanunk Kummer Évivel, és persze fotózkodnunk együtt. A két szöszi motoros…
Szentendrére is nekem kellett visszavinnem a motort. Szerencsére akkor már egyszer sem fulladtam le a lámpáknál. Mennyit tesz a gyakorlás! Egyszer csak ráérzek már arra az átkozott kuplungra…
Az úton hajtva a vasat, sok motorossal összefutottunk. Némelyik biccentett a fejével, és intett is, ahogyan ez szokás lenne. Persze voltak, akik rám se bagóztak, csak felszegték a bukójukat. Mindenki úgy született, hogy már alapból tudott motort vezetni?! – kérdem én.
Motorosok! Arra kérlek benneteket, hogy ha tanulót láttok az utakon, köszönjetek neki, mert önbizalmat ad, és emberileg is jól esik mindenkinek. Köszönöm!
