Maraudert hoztak az Ünnepek
Kezdte a Mikulás és beteljesítette a Karácsony. Igen, megvan leendő útitársam, a Marauderem… Még így sem hiszem el, hogy most leírtam a puszta tényeket…
Amikor rászakad az ember lányára élete legnagyobb vágyának beteljesülése, köpni-nyelni nem tud, hebeg-habog és csak úgy van…
… aztán elkezdi elővenni magát a gyakorlatias agy: akkor most hol lesz a lakhelye a vasnak; hogy fogok vezetni, amikor már elfelejtettem, nem csak a közlekedési szabályokat, hanem a technikai dolgokat is…
Állj! MOTORTULAJDONOS lettél! Tavasszal átíratjuk a nevedre a Maraudert, és majd akkor ráérsz aggódni, hogyan kell vezetni… Deee… Nincs de! „Ezen a hídon majd csak akkor megyek át, ha odaértem.”
Szóval, hogyan is történt? Bevallom őszintén, csak párszor néztem meg a hirdetéseket, amúgy nem éreztem azt, hogy ott fogom megtalálni az Igazit…
Tudtam, hogy közelebbről fog jönni és pontosan annyiért lesz az enyém, amennyi pénzem van, egy forinttal se több, se kevesebb. Ismét bebizonyosodott, hogy az intuíció csalhatatlan!
Visszaköszönt a gyerekkori barátnőm férjének pár évvel ezelőtti mondata: „Háromszázért viheted!” Akkor nem volt „háromszázam”, most ez volt az összes pénzem a motorra. És egyszer csak jött az üzenet, miszerint, ha még akarom, az enyém… Akartam, az egész lényemmel akartam!!!
„Leírhatatlan” érzés, ahogyan most írom ezeket a sorokat, mert most még távol van tőlem a kis Marauderem, javítgatják, csinosítgatják, biztos kezekből tart felém… Most még pár hónapig téli álmot alszunk mindketten, hogy tavasszal újult erővel nekivághassunk a magyar utaknak.
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért pont most teljesült a vágyam. Azt hiszem, most értem meg rá. Igazából, sok mindenre az utóbbi hónapok tanítottak meg: öregedtem pár évet…
Megdöbbentő paradoxonokat produkál az Élet. Egy olyan észveszejtően gyors hullámvasút volt számomra, hogy nem győzök magamhoz térni, és ismerkedni újdonsült önmagammal.
Eleinte nem tudtam mit kezdeni a tudattal, hogy az apám meghalt, eladtuk a gyerekkori házat, s a kis pénzből, ami az örökségemnek mondható, tudok motort venni. Talán ez az ő ajándéka azok után, hogy finoman szólva nem volt egy felhőtlen gyerekkorunk a húgommal.
Az utóbbi években, amikor sok idő után újra beszéltünk egymással, megismertem magát az embert, a lelket, aki rejtve volt előlünk, s mindig emlegettük a sörözős dumálásokon, hogy ha nem adja el a kis Simsonját, amikor még kicsi voltam, tudtam volna min gyakorolni.
Így egy nehezebb úton, de mégis megszereztem a jogsit, és most már van egy Marauderem, akit már most imádok!
