Judit elmotorozott egyedül Dakarba a Gold Wing hátán
Van az a motoros kategória, aki hétvégén gurul egyet a közeli hegyekben. Aztán van az a kategória, aki egyszer csak fogja magát, és elindul Dakar felé – egyedül. Nem szervezett túrán, nem kísérőautóval, hanem egy motorral, egy csomaggal és egy adag makacssággal.
Dr. Kovács Judit Tímea pontosan ilyen motoros. Rendőrként dolgozik, de amikor nyeregbe ül, a világ térképe hirtelen sokkal kisebbnek tűnik. Az elmúlt években már több extrém túrát teljesített egyedül, és most egy újabb komoly célpontot pipált ki: Dakart.
A legendás Dakar Rally neve sok motoros fantáziáját megmozgatja, de kevesen jutnak el ténylegesen a szenegáli fővárosig – pláne egyedül, egy túramotorral, több ezer kilométeren át Európán, Észak-Afrikán és a Szahara peremén keresztül.
A túra során Judit nemcsak kilométereket gyűjtött, hanem történeteket is: sivatagi benzinkutakat, váratlan vendéglátásokat, homokos határátkelőket, és azt a különös érzést, amikor az ember rájön, milyen messze van otthonról… és mégis megy tovább.
Ebben az interjúban arról mesél, miért pont Dakar lett a cél, hogyan készül fel egy ilyen útra, milyen egyedül motorozni a világ kevésbé kiszámítható részein, és hogy mit tanít egy ilyen túra az emberről – saját magáról és a világról.
– Miért pont Dakar-ra esett a választásod?
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
– Szeretem azokat a célpontokat, útvonalakat, amelyek különlegesek, nem mindennapiak. Amit nem sokan tudhatnak magukénak. Valami ilyesmi miatt választottam Dakart is. Kicsit a Dakar Rally ihlette a 2025-ös túrát, de azért az is közrejátszott, hogy nagyjából félútig (Nyugat-Szaharáig) 2023-ban már eljutottam. Kíváncsi voltam a „fekete” Afrikára, és jelenleg (sajnos) csak ezen az útvonalon lehet biztonságosan túljutni az arab világon.
– Mikor döntötted el a célpontot és mennyi idő volt a felkészülésre?
– Nyár elején, június környékén döntöttem el, hogy Dakar legyen a célpont. Innentől kezdve felgyorsultak az események, hiszen kötelező a szenegáli belépéshez a legalább 6 hetes sárgaláz oltás, így ezt még júniusban be kellett adatnom magamnak. Kaptam más oltásokat is, egy ún. „Bamako-koktélt”, amiben több betegség ellenszere is megtalálható.
Ezen kívül egy mauritán vízumra volt még szükségem, ezt egy ottani hotel intézte díjmentesen, a foglalásért cserébe, illetve vettem egy retúr kompjegyet Marokkóba. Egyebekben a túrákat nem szoktam túlgondolni, túltervezni…
A szállásokat nem foglalom le előre, csak mindig az aznapi indulás előtt… vagy érkezéskor. Nagyjából megvan a műszaki felszerelés, amivel túrázom, ezen kívül ruha és kaja van nálam, meg egy nagyobb benzines kanna. Minden másra meg ott a Mastercard…
– Volt olyan pillanat az indulás előtt, amikor majdnem lefújtad az egészet? Mi tartotta vissza, és mi vitt mégis tovább?
– Nem volt ilyen pillanat. Alapvetően nagyon céltudatos vagyok, szorgalmasnak, kitartónak tartom magam. (Vagy inkább makacsnak, fafejűnek?) Amit kigondolok, azt véghez is viszem. Engem „az új”, a cél, a megismerés visz előre. Meg persze az is, hogy nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyen túrákat nyomtak le egymagukban, mint én.
Nehéz elmesélni, hogy milyen érzés hazaérni egy túráról, tudva, hogy pár hete ott voltam Dakarban, a Nordkappon, Szamarkandban, akárhol… és haza is jöttem onnan egyben.
– Mit mondtak azok, akik nem hittek benned, és mit éreztél a negatív kommentek hallatán?
– Mára már eljutottunk oda, hogy nem igazán vannak negatív hangok, legfeljebb egy-két arctalan kommentelő. Akik körülvesznek, azok pontosan tudják, hogy amit eltervezek azt megcsinálom, és úgy gondolom, hogy ez az élet minden területén jellemző rám.
– Gondolom a legtöbb kritikus hang azzal kapcsolatos, hogy „egyedül egy nő”… Volt olyan helyzet, amikor kifejezetten a nemed miatt kerültél veszélybe, vagy épp ellenkezőleg, emiatt kaptál segítséget?
– Sokszor megkérdezik, hogy nem éreztem-e veszélyben magam, nem ért-e bármilyen atrocitás, de egyáltalán nem fordult ilyen elő, pedig voltam egy pár veszélyes helyen. Ezek közül is kiemelkedik Mauritánia, amelyet a világ egyik legveszélyesebb országaként tartanak számon, de alapvetően itt is kedvesek voltak velem az emberek.
Nem mondanám, hogy kifejezetten a nemem miatt kaptam volna bárhol is segítséget, de előfordult már, hogy szükségem volt a helyiekre. 2021-ben egy Suzuki Bandittal lerobbantam Törökországban, de szerencsére csak egy akku problémám adódott, ezt pedig a helyiek néhány óra leforgása alatt orvosolták.
Egyszer-kétszer előfordult, hogy elkavarodtam, de az a tapasztalatom, hogy az utazókat (pláne az ilyen „csodabogárnak” számítókat) mindenhol szívesen fogadják és kisegítik, akár a saját anyagi terhükre is.
Inkább a mindennapi kedvességet tudnám kiemelni: közös fotót szoktak kérni, és sokszor előfordul, hogy út közben egy benzinkúton meghívnak egy teára, vesznek egy csokit… A kínai határ közelében a legnagyobb melegben megállt mellettem egy autó és a kezembe nyomott az egyik utas egy hideg Fantát… Még a jótevőm nevét sem tudtam, sőt, az arcát sem láttam, csak annyit kiabált ki az ablakon, hogy „gift”, és már ment is tovább.
De Afrikában, Szenegálban is kaptam egy doboz sárgadinnyés-tejes üdítőt, bár azt így utólag inkább kihagytam volna, de a szándék a fontos… A házigazdák pedig rendszerint meghívnak vacsorára, és megkínálnak az adott országra/térségre jellemző étellel.
Idén egy benzinkúton, a Szahara közepén kaptam invitálást egy finom tajine-ra (amit el is fogadtam, sőt, később a benzinkutas srác a saját családjához is behívott és megvendégeltek), és a dakari szállásadóm is jóllakatott, de ez utóbbi étel összetételét behatárolni sem tudnám. A lime-ot és a rizst felismertem.
– Hogyan kezeled, amikor idegen országban idegen férfiak „jobban tudják”, mit kéne csinálnod?
– Amerre én járok, ott nem igazán vannak motorosok, így a mindent jobban tudó motorosoktól is megkímél a sors. Általában csodálattal nézik a motort, nem jellemzőek az „okoskodó” megjegyzések.
– Melyik országban érezted magad a leginkább biztonságban, és hol volt a legnagyobb belső feszültség?
– Európa bármelyik országát említhetném, mint biztonságos ország, és ami ezen kívül van, azokban érzem kevésbé biztonságban magam. Ez nem a közbiztonságból (vagy annak hiányából) fakad, sokkal inkább abból, hogy nehezebb lenne mondjuk egy motorral kapcsolatos hibát az Ural-on vagy a Szenegál folyón túl orvosolni, vagy a motort hazaszállítani, mint mondjuk Velencéből.
Éppen ezért nagyobb is bennem az „alapfeszültség” amikor ilyen helyeken motorozom. Sokszor kérdezik, hogy „és mit csinálnál ha lerobbannál?”. Fogalmam sincs. Hívnám Kiss Gábort, a legjobb motorszerelőt, elővenném a műszaki putyerkámat, de egy nagygenerált nem tudnék megcsinálni. De mégis azt érzem, hogy ilyen helyzetben is lenne egy kedves helyi, aki kihúzna a szituból.
A hosszú túrák sok új kapcsolatot eredményeznek, több országban vannak kontaktjaim, akik biztos vagyok benne, hogy segítenének valahogy.
– Rendőrként máshogy látod a kockázatot, mint egy „civil” motoros? (Mondjuk mivel nem vagy civil motoros, honnan tudhatnád…) szóval szerinted?
– Talán nagyobb lehet bennem az elővigyázatosság, de több ezer kilométerre Budapesttől nem tudom, hogy a hivatásom mennyire segít a „túlélésben”. Minden bizonnyal vannak olyan tulajdonságok, tanult ismeretek, amik hozzásegítenek a biztonságos motorozáshoz, közlekedéshez, „mozgáshoz”, és könnyen lehet, hogy ez nekem fel sem tűnik.
Vannak azért helyek, ahol a közlekedésre nem lehet felkészülni… Mauritánia, Szenegál, Isztambul, Oroszország, Kazahsztán… Itt leginkább csak az elővigyázatosság és az előrelátás segít… Meg az ima. És persze a defenzív vezetés, ami alapvetően a vezetési gyakorlattal alakul ki.
Általánosságban nem árt egy egészséges elővigyázatosság… Nem járkálunk sötétedés után az utcán, nem akarunk az utca szélén egy random embertől pénzt váltani (már ha van más választás persze… és sokszor nincs más választás), és természetesen odafigyelünk az értékeinkre, nem hagyjuk a motort őrizetlenül…
– Volt olyan helyzet, ahol a szakmai múltad konkrétan segítette a túlélést vagy a döntést?
– Ha beletartozik a döntés segítésébe, hogy árgus szemekkel figyelem az utakon elhelyezett traffipaxokat, akkor igen, volt már olyan helyzet, hogy a szakmai múlt segítette a döntést.
– Ki tudsz kapcsolni a „rendőr üzemmódból”, vagy az mindig ott van veled az úton?
– Szerintem ebből az üzemmódból teljesen (szerencsére) nem lehet kikapcsolni, kell is a megfelelő éberség. Legtöbbször azonban akkor kapcsolt be eddig az üzemmód „standby”-ról aktívba, ha láttam egy nagyon lerobbant autót közlekedni, ebből Afrikában nincs hiány…
– Miért pont a Gold Wing-et választottad egy ilyen túrára, amikor sokan „túl nagynak” tartják (főleg egy nőnek)?
– Számomra ez a motor maga a megtestesült tökély. Idén lesz 4 éve, hogy a nevemre vettem, ezalatt 100.000 kilométert tettünk meg együtt hiba nélkül, ami nem kevés. Nem elhanyagolandó, hogy idén tölti a 26. évét. Megvannak a maga nehézségei egy ekkora motornak, de a megbízhatósága, pakolhatósága, kényelme megkérdőjelezhetetlen. Egyedül akkor éreztem hátrányát, ha homokon kellett vele haladni. Szerencsére nem sokszor fordult elő, de ilyenkor azért jobb lett volna egy könnyebb motor.
– Volt olyan pillanat, amikor megfordult a fejében, hogy rossz motorral indultál el?
– Volt néhány pillanat, amit úgy gondolom, hogy könnyebb lett volna túlélni egy kisebb motorral. Ilyen volt például amikor Nyugat-Szahara és Mauritánia határán kb. 3 kilométert kellett vezetnem homokon, az út két oldala pedig tele volt szórva taposóaknával. Figyelni kell az egyenletes tempóra a homokon, hogy nehogy elsüllyedjen az „űrhajó”… De a szenegáli kompra való felhajtás sem tartozott az egyszerűbb manőverek közé, a komp vízbe lógó, nyálkás rámpájával…
– Ha ez a motor beszélni tudna, mit mondana a Dakar-túráról?
– Szerintem azt mondaná, hogy ő csak békés nyugdíjas éveket akart… És akkor jöttem én… Persze kinek mi a békés, hiszen ez a motor túrázásra termett. Alapvetően egy szava sem lehet, az olajat nem fogyasztotta és nem nyomta ki sehol, a gumi nem kopott szét a 11.000 kilométeren, és ahol lehetett, prémium üzemanyagot kapott.
– Mi volt a túra legmélyebb pontja, amikor legszívesebben visszafordultál volna – ha volt ilyen?
– Ilyen nem volt szerencsére. Amikor megérkeztem Dakarba, akkor kicsit bennem volt ez a „vége” érzés, teljesen ki voltam már purcanva, de aztán össze kellett kapni magam, hiszen ez valójában csak félút, még ugyanannyi volt hátra. Egyszerűen annyira sok az élmény, hogy nincs időm mélypontokra.
– Egyedül, kimerülten, amikor nincs kivel megbeszélni, hogy döntöd el, mi a jó lépés?
– Valójában ennek megvan a jó oldala is, dönthetek úgy, ahogy nekem jó anélkül, hogy más befolyásolna. Alapvetően az van bennem, hogy csak magamért felelek, de próbálom a kockázatokat minimalizálni. Afrikában például a közbiztonság és az útszakaszok minősége lehet jelentősebb probléma, ezekről próbáltam az útszakasz teljesítése előtti napon infót gyűjteni.. Helyiektől, internetről.
Alapvetően nem szeretek motorosokat megkérdezni a tapasztalataikról, mert előfordult, hogy azt hallgattam, hogy miért nem tudom megcsinálni amit elterveztem. De idén egy Bamako-t megjárt motoros is segítségemre volt, Nagy Laci, aki nagyon sok hasznos infóval ellátott az útvonalat illetően.
– Volt olyan nap, amit utólag inkább kitörölnél az emlékeidből?
– Szerencsére nem. Minden nap ad valamit a túrázási tapasztalataimhoz, még akkor is, ha nem az volt a legtökéletesebb.
– Szoktál félni ezeken a szóló túrákon? Hogy tanultad meg kezelni a félelmed?
– Minimális félelem akkor van bennem, ha látom a térképen, hogy milyen távol vagyok Magyarországtól… Hogy tulajdonképpen bármi történhet a sivatag vagy a sztyeppe közepén. Bízom a motorban és magamban (és a motorszerelőben), és ha vannak is rosszabb napok, hamar átlendülök ezeken, mert a kalandvágy és a cél visz előre.
– Mi az a veszély, amit tudatosan vállalsz, és mi az, amibe soha nem mennél bele?
– Azt gondolom, hogy ezek a túraútvonalak mindig rejtenek magukban olyan helyeket, amik veszélyesebbek az átlagnál, de az igazán jó kalandokhoz és a világ bejárásához ezeket nem lehet elkerülni. Olyan régióba azonban nem mennék, ahol tudom, hogy konkrétan életveszélyben lennék.
– Mit gondolsz azokról, akik szerint egy nőnek nem való a motorozás sem, nem hogy egy szóló motoros túra?
– Kövessenek be Facebookon (Judit motoros naplója), de nem csak engem, hanem Moncát is (MoncA – motoros élményeim), és gondolják át az elképzeléseiket!
– Amikor megérkeztél Dakarba, mit éreztél először: megkönnyebbülést, ürességet vagy már a következő túrán járt az eszed?
– Megkönnyebbülést éreztem, de nem mondanám, hogy ez nagyon úrrá lett rajtam. Borzasztóan kifáradtam Dakarig, mentálisan is (folyamatos koncentráció az emberekre, útra, szamarakra, majmokra, monotonitás a sivatagban), és még hátra volt a hazaút.
– Melyik a nehezebb odafelé vagy hazafelé?
– Hazafelé, mert akkor érzi az ember, hogy hamarosan vége lesz.
– Mit változtatott rajtad ez a túra emberként?
– Sokszor eszembe jutott, hogy hajlamosak vagyunk panaszkodni az életünkre, a körülményeinkre, miközben a világ nem is olyan távoli pontján az emberek nyomorban, nélkülözésben élnek, és mégis boldogok. Itt készült el a kedvenc motoros túrázós képem is, amelyiken egy csapat afrikai gyerekkel szelfizünk a szenegáli Saint-Louisban.
– Mit mondanál azoknak a nőnek, akiknek ezer oka van, miért nem indulnak el egy ilyen túrára?
– Szerintem aki valóban menni akar, az nem keres kifogásokat. Nyilván nem mindenki teheti meg, hogy elmenjen hetekre motorozni, de egy hétvége, egy hét és gyorsan rá lehet kapni az ízére. Szóval pattanjanak nyeregbe és próbálják ki, szerintem nem sokan bánták meg, hogy elmentek túrázni, legyen az Zakopane, Erdély, Olaszország vagy éppen a Balkán.
– Mi az az egy mondat, amit senki nem mondott el indulás előtt, pedig jó lett volna hallani?
– Tessék, itt van ajándékba 3000 euró, érezd jól magad! 😀
– Megvan már a következő (idei?) túra célpontja?
– Tervek vannak, de egyelőre nem szeretném felfedni, mert bármikor változhat a helyzet. A jövőben azonban szívesen visszamennék Afrikába más régiókba is (de Dakar sincs kizárva), motoroznék az USA-ban és Dél-Amerikában. Majd meglátjuk, hogy ezek közül mi valósul meg.
A Dakar-túra története jól mutatja, hogy a nagy kalandok mögött nem feltétlenül extrém felszerelés vagy profi versenycsapat áll. Sokszor elég egy megbízható motor, némi tapasztalat, és az a makacs kíváncsiság, ami nem hagyja az embert nyugton.
Judit története azért is különleges, mert nem egy versenyről szól, hanem a felfedezésről. Arról, amikor valaki egyedül indul el a világba, és kilométerről kilométerre gyűjti az élményeket – néha egy csésze teával egy sivatagi benzinkúton, néha egy váratlan ajándékkal egy idegentől az út szélén.
És talán ez a legfontosabb üzenet azoknak a nőknek is, akik régóta gondolkodnak rajta, hogy egyszer motorral vágnak neki egy hosszabb útnak: nem feltétlenül Dakarig kell menni. Néha elég egy hétvégi túra, egy új ország, vagy csak egy kicsit messzebb gurulni a megszokottnál.
Aztán ki tudja. Könnyen lehet, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem is olyan távoli pont a térképen az a bizonyos következő cél.
