Nagy küzdelem kis motorral a Júliai-Alpokban
Rövid pihenő és fotózás után indultunk tovább, mert már késő délután volt. Zoli újra előrement, és örömmel, élvezettel gyűjtötte be a kanyarokat. Az én szívem viszont majdnem elfelejtett dobbanni, amikor megláttam, hogy a Kranjska Gora felőli oldalon macskaköves hajtűkanyarok vannak. Sűrű imádságok között küzdöttem le magamat és a motort a hegy aljára. Közben ellenpontként olyan csodálatos látvány tárult elém, amit nem látni mindennap: gyönyörűek voltak a velem szemben magasodó, a délutáni nap fényében tündöklő óriás hegyek, és mintha csak karnyújtásnyira lettek volna.
Május az Alpokban erősen a szezon kezdete, nagyon sok helyen útfelújítások zajlanak, kiváltképp a hágókon, olyan helyen is tud lenni jelzőlámpa, ahol előtte elképzelni sem tudtam, hogy lehet ott megállni, utána pedig újra elindulni – hát itt is volt ilyen. Zolinak jó sokáig kellett rám várnia, de végül épségben lejutottam.
Ezek után még a híres, 18%-os emelkedőjéről híres Wurzenpaß-on való leereszkedés volt hátra a napból, de az az eddigiek után már szinte meg sem kottyant.
A negyedik napot szándékosan kíméletesebbre terveztem: tudtam, hogy itt már fáradtabbak leszünk. Házigazdánk javaslatára elkerültük a Wörthi-tavat, amely ezekben a napokban egy nagyszabású, tömeggel és útlezárásokkal járó autós találkozónak adott otthon. Rossegg felől, a Rosenthalon keresztül értük el a Loiblpaß-t, ahol szintén elég meredek emelkedők és számomra hajmeresztő hajtűk vártak minket.
A jobbos hajtű számomra nagy mumus, itt is akadt egy-kettő, küzdöttem is velük rendesen. Zoli motorját a hágó alján becsmérlő tekintettel szemlélte egy osztrák motoros egy nagy GS nyergéből, és valószínűleg nagyon meglepődött, amikor Zoli a Sáska nyergében a második kanyar után már nemcsak az én, hanem az ő szeme elől is eltűnt.
A hágó szlovén oldalának visszafordítói számomra is meglepően jó ívűek, könnyen vehetőek voltak. Aztán, ahogy az velünk Szlovéniában lenni szokott, eltévedtünk, és nagyon nehezen, eldugott szőlőskerteken keresztül jutottunk el Bledbe. Az itt eltöltött egy óra viszont tényleg a pihenésről szólt: remek ebédet ettünk a Vila Ajda nagyon hangulatos teraszán, sétáltunk, fotóztunk. Az árszínvonal egy kicsivel magasabb, mint nálunk, de nem veszélyes.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Következő megállónk a szerintünk még a Bledi-tónál is szebb, vadregényesebb Bohinji-tó volt. Innen visszatértünk a főútig, ahonnan a Tarvisio melletti Laghi di Fusine tavacskákat szerettem volna célba venni, de sajnos nem találtuk meg az oda vezető utat. Így helyette visszamentünk a városba, és az előző napi remek kávé emlékét felidézve újra leültünk a Bar Adriatico teraszára, ahol a nagyon finom kávé mellé most még egy igazi olasz tiramisut is ettünk.
Péntek reggel nehéz volt otthagyni a kedves házigazdákat, a szép kis szobát és a leírhatatlan szépségű kilátást, az vigasztalt, hogy lesz majd még miért visszajönni, lesz még mit felfedezni ezen a környéken.
Tankolás után ráálltunk az A2-re, ahonnan Fürstenfeldnél jöttünk le, onnan Szentgotthárdra vitt az utunk, az ott elköltött ebéd után pedig a 8-ason gurultunk Veszprémig.
Be kellett látnom, hogy a Júliai-Alpok nőies neve ellenére nem biztos, hogy még nekem való, hogy ezekhez az én rutinom, kanyarbiztonságom, és talán még a motorom ereje is (legalábbis az alsó fordulatszám-tartományban) kevés; van még mit gyakorolni, fejleszteni. Örülök viszont annak, hogy Zoli számára nagyon örömteli volt végig a túra, én értékes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, együtt csodás helyekre jutottunk el, és ami a legfontosabb: mi is, motorjainkkal együtt, épségben tértünk haza.
