Nagy küzdelem kis motorral a Júliai-Alpokban
A szerdára tervezett szakaszról is tudtam, hogy cseppet sem lesz könnyű.
Tarvisioban, ebben a nagyon hangulatos, csodás hegyekkel körülölelt városkában kezdtük a napot, majd az autópályával bújócskát játszva, a tegnapról már ismerős szakaszon koptattuk a gumikat, egy kicsit tovább is, mint kellett volna, amiért a táj látványa kárpótolt. Majdnem Carniánál jártunk már, amikor rájöttem, hogy nem ez az általam keresett Sella Nevea felé vezető út.
Chiusaforte után szép erdei szakasz következett, de a keskeny út miatt csak lassan mertem menni. Egy vízesés után aztán jöttek újra a visszafordítók. Alagútban hajtűkanyar, ahol világítás sincs? Úgy megijedtem, hogy majdnem nekimentem a falnak, ki is zökkentem olyannyira, hogy a már begyakorolt dolgoktól is újra elkezdtem félni.
1190 méteres magasság és a síközpont után megszelídült az út, s hamarosan a Lago del Predil partján támaszthattuk le a vasakat. Hideg ebédünket egy, mementóként a tó partján felejtett, 1918-ban Genovában gyártott ágyú mellett költöttük el, innen ráláttunk a szemközti, ránk váró hágóra s annak hajtűire.
Már akkor elfáradtam, amikor a Mangarthoz értünk. Olvastam róla, hogy egyedülállóan gyönyörű, de embert próbáló is egyben, Európa egyik legszebb és legveszélyesebb útja. Tanúsíthatom, hogy ez mind igaz. Minden egyes centiméteréért valóban meg kellett küzdeni, a motoromnak is, nekem meg főleg.
Eredetileg azért terveztem májusra a túrát, mert akkor még általában van a hegyeken hó, álmom volt egy hógolyózás Zolival motoros ruhában. Nos, hó a Mangarton is volt. Először csak egy nagyobb folt mellett haladtunk el, aztán hófalak között, végül utunkat állta, az út az utolsó alagút utáni parkoló feletti szakasz még gyalogosok elől is le volt zárva.
Teljesülhetett hát ez a kívánságom is: nem mindennapi élmény motoros ruhában testközelben havat látni, a kezemben hógolyót tartani. Testileg-lelkileg nagyon nehéz volt a Mangart, de mellette olyan meghatározó élmény is, biztos vagyok benne, ha feladom és nem megyek végig, ameddig lehet, azt bántam volna egy életen át.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Ezután még egy újabb nehézség következett számomra: a Vrsic-hágó, de odáig is el kellett még jutni.
Közben az egyik megállásnál alkalmunk volt lefotózni a hihetetlen-zöldeskék (ilyen színt még életemben nem láttam!) Soca, olasz nevén Isonzo folyó egyik páratlan szépségű, két meredek sziklafal közé szorult zúgóját. Az út mellől ebből semmit nem lehet látni, a hangra lettünk figyelmesek megálláskor.
Ezt követte a Vrsic. Amikor konstatáltam, hogy az első számozott hajtű után még 49 lesz, hát enyhén szólva nem vágott szét a boldogság. Zoli már valahol jóval feljebb járt, de éppen ezért, ő legalább élvezte ezt a szakaszt (is), és nem kellett végignéznie az én küzdésemet. Nagyon végig kellett gondolnom, mi teszek, mert egyedül motorozva, ha felborulok, nincs senki, akitől segítséget kérhettem volna. Végül a Jóisten megkönyörült rajtam, és épségben feljutottam a hágó tetejére, ahol Zoli már várt.
