Floridából jelentem: a Harley is kipipálva
A lamantinok nagy csalódást okoztak. Így a szárazföldről nézve úgy néztek ki, mint valami hatalmas meztelen csiga, vagy valami barna ürülék, ami a víz tetején úszik. Tök lassan mozognak, mint egy cepelin, és az arcuk a víz alatt van, szóval azokat a kedves pofákat, amik a prospektusokban meg a kiállított szobrokon vannak nem láttam.
Lehet, hogy inkább valahova a tengerpartra kellett volna elmotoroznunk, ahol talán még sütkéreznek a napon a szárazföldön, mert ezekhez a forrásokhoz, amik ebben a parkban vannak, csak télire úsznak fel.
A park egyébként olyan, mint egy állatkert, a környékbeli állatvilág van itt bekerítve és kiállítva. Főleg sérült állatokat rehabilitálnak itt, amiket azután visszaeresztenek a természetbe. Így van ez a lamantinokkal is. Akiket láttunk, azok mind kórházban voltak éppen.
Mielőtt haza indultunk volna, beugrottunk az 5 mérföldre levő Chrystal Harley-Davidson kereskedésbe, mert szerettem volna egy pólót innen is. Ugye nem kell mondanom, hogy itt is buli volt, amit kb. 5 perccel késtünk le megint. Már nem bírtam tovább és rákérdeztem: igen, minden vasárnap parti van, ingyen kaja-pia, élő zene, és közben nyilván sorban adják el a Harley-kat meg a ruhákat.
Már sötét volt, mire hazaindultunk, és a náthám sem javult a két napi motorozástól nyitott bukósisakban, plexi nélkül. A vasárnapi távunk 120 mérföld körül volt, ami kb. 200 km-nek felel meg. Tony kölcsön adta a bubi plexijét a sisakomra, így legalább nem kellett napszemüvegben motoroznom az éjszakában. Az lett volna még a durva.
Szóval vasárnap estére további két (másfél) programot is kipipálhattam a bakancslistán, úgyhogy már nyugodtan indulhattam haza.
Kicsit náthásan, fejfájósan, de szerda délután hazaértünk a hosszúra nyúlt nyaralásból. Még küzdök az átállással, nappal alszom, éjjel virrasztok, de gondolom hamarosan ismét visszazökkenek majd a magyar valóságba.
