Félelem és reszketés… majd szerelem: Dóra a közlekedő egyén
Ahogy elkezdtem a tanfolyamot, többször fakadtam sírva a negyven fokban állig felöltözve a pálya szélén, körülvéve egy csomó húszéves nyikhajjal, akik persze már rég tudtak motorozni, csak a papírért jöttek.
Sehol nem volt az a nagy boldogság meg az adrenalin, amiről szónokolnak, akik motorozni tanulnak. Én nem vagyok az az adrenalinhajhász típus, én nyugodt öregkort szeretnék vízi tornával meg cukrászdázással.
De kellett a papír.
Remek oktatóm volt, türelmes és lelkiismeretes. Sosem felejtem el, óra után leült velünk és a következőt közölte: na, most beszélgessünk egy kicsit, mert sajnos, szarul motoroztok.
Nem lehetett könnyű dolga. Rettenetesen féltem tőle, hogy egy rossz mozdulat, és nyakig gipszben kötök ki, mert lássuk be, erre tényleg meg is van az esély.
Aztán lassan láttam olyanokat, hogy a múltkor is megvolt ez a mozdulat, akkor most is meglesz. Már hússzor meg tudtam fordulni, akkor huszonegyedszer is meg fogok tudni. Kezdtem megismerni.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
Az első országúti vezetésnél párban voltam valami kissráccal, aki halálosan élvezte az egészet, miközben nekem az oktatóm a fülembe recsegte a headsetből, hogy ha nem megyek nyolcvan fölé, nem mehetek vizsgázni.
De Gabi bácsi, nem bííírom, én ezt nem, hát meg fogok halni, naaaa! – nyögtem magamban, harmincévesen, először az országúton motorral, elöl-hátul megalázó takonyzöld T betűs lepelbe csomagolva.
Nyolcvanhárommal is mentem! – újságoltam egy héttel később dermedt anyámnak az óra után.
