Dina megkapta álmai motorját
Ötévi várakozás és rettenetes spórolás után, Dina magáénak tudhatta a Honda CBR 600-ast.
A motoros hölgy története így folytatódik…
Volt időm kideríteni, hogy milyen motor is az én szerelmem. 600cm3, négy henger szépen sorban. 106 LE.
Szeret pörögni, mert akkor jön meg az ereje. Ez azt jelenti, hogy kb. 6000-es fordulatnál iszonyatos gyorsulásba kezd.
Eközben minden alkalmat megragadtam, hogy ráülhessek egy Honda CBR 600 F-re, ami a kereskedésben és a motorkiállításon sikerült is, de menni sajnos nem tudtam vele. Így megmaradt a kíváncsiság. Hogyan megy egy CBR?
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
2011 tavaszán eljött az én időm! Ismét rám kacsintott, most egy hirdetésben. Csak úgy csillogott. El kellett menni, megnézni. Csak nézzük meg! – mondtam.
És ekkor januárt írtunk. Mínusz 5 fok hőmérséklet odakint. Ott lakott a saját kis kuckójában, első-hátsó motoremelőn, leláncolva, beriasztva, mint egy kincs. És az is!
A gazdi teljes elkeseredésben volt, hogy el kell adnia a kedvencét. Lévén családalapítás, építkezés, kell a pénz. Én meg a teljes megőrülés határán annak tudatában, hogy lehet, ez az én motorom! Beindítod? – kérdeztem. Szeretném hallani a hangját!
Azt a hangot, amit ott, akkor 5 évvel ezelőtt… Máris duruzsolt a kicsike. Igen! Valóban az a hang.
Még erőteljesebben is, tekintve a téli hőmérsékletre, 3000-rel forgott. Kicsit fázott… Mint én. Én is mindig fázom. Ő tényleg az én motorom, a méregzsákom!
Egy kis melegedés után bizonytalanul, de végre kipróbálhattam egy CBR-t, egy rövid körön. Kicsit könnyű volt a kormány, billegett, és harapós volt a gáz. Ez tényleg egy méregzsák!
Bár még hiányzott egy kis pénz a motor árából, megalkudtunk. Kértem egy kis időt márciusig a gazditól, hogy előteremtsem a vételárból hiányzó összeget. Újabb két hónap várakozás. De már tudtam, engem várnak. Meg kell lennie, sikerülnie kell! Minden nap arra gondoltam, hogy nemsokára eljön az én időm.
Március közepén már a karjaimban tartottam a kincsemet. Természetesen nem mertem vele hazajönni, így egy kis buszban szállítottuk. Ezután napokig nem tudtam aludni.
Képtelen voltam elhinni, hogy mi van a garázsban. Ezzel együtt eljött a lehetőség, hogy külön-külön motoron üljünk. Nem volt többé kérdés, hogy ki fog vezetni.
A Kedvesemre, és a barátainkra ismét számíthattam, mert az volt a következő kérdésük, hogy mikor megyünk motorozni. Gondoltam úgyis össze kell szoknunk, hát a válaszom: holnap! Két fiú, két lány. Három Honda, egy Suzuki. Irány Lillafüred!
Nekem, aki a városban már egészen jól boldogul, egy Dobogókőre kitűzött cél továbbra is nagy kihívást jelentett. Még el sem indultunk, én már előre izgultam. Még mindig ott volt a kérdés: hogyan megy egy CBR? Már dolgozott az adrenalin.
Féltem, és ezzel együtt nagyon vártam az indulást. A többieknek már jól ment a motorozás, nem jelentett problémát egy ekkora út, én meg olyan lassan mentem, hogy mindig rám kellett várni. Az is igaz, hogy a kezdővel együtt érző barátaim 110 km/h-nál a nagy ívű kanyarban még integettek, és mutogatták, hogy hol van a gázkar.
Én pedig még csak ott tartottam, hogy észrevettem, nem kell nagyon erőlködjek a kanyarokban. Ez a motor beájul minden kanyarba. Már csak a félelmemet kellett legyőznöm. Viszonylag jól boldogultam. Szót fogadott a kicsikém, de alig vártam a pihenő helyeket.
Hát, nem volt sok időm, hogy összeszokjunk a motorommal. Kicsit flúgos futam volt. Megtörtént a beavatás a csapatban. Nem csak a motorra, annak kezelésére, a forgalomra, még a csapatra is oda kellett figyelni. Ez nagy koncentrációt kért.
Odafelé még nem is volt sok baj, de visszafelé már nagyon fáradt voltam. Minden km után lassabban haladtam. A barátaink már látótávolságon túl voltak. A végén én voltam a legutolsó, mert a Kedvesem is megelőzött – így tartva bennem a lelket, és diktálva a tempót. Sötét volt, mire hazaértünk. A Kedvesem szó szerint úgy gurított haza a garázstól – mert menni már nem tudtam. Aztán se vacsora, se fürdés, se semmi. Másnap reggelig kiütve.
És ismét jöttek a fájdalmak, az izomláz. Nem is éreztem, hogy ennyire szorítottam volna a tankot, a gázkart. Mégis fájt mindenem. Ettől függetlenül alig vártam a következő alkalmat a motorozásra!
