Akit hív a sivatag – LallerKTM
Az úgy volt, hogy a NaNa megcsinálta a 10. csamszülinapi vezetéstechnikai tréninget, ott beszélgettem a Lalival, aztán ő később a Facebookon beszélgetve elkövette azt a hibát, hogy megpendítette, hogy ha van kedvem, egy edzését megnézni, akár ott motorozhatok is vele meg a Dakarra készülős edzőmotorjával… Háthooooogyaviharbanemotoroznéééék!
Egy dakarossal motorozni, hát agyhalott lennék ha kihagynám! Hogy én már mióta nézegetem azt a versenyt, és mióta ott bujkál a zsigereim között, hogy én oda mennyire elmennék, motorozni, autózni, fotózni, videózni, felnit pucolni, vagy bármit…
Na szóval akkor ki is ez a LallerKTM, meg mi ez az 5 év meló, hogy a Dakarra menjen?
Anno a Horváth Lajos anyakönyvezésű úriember gondolt egy merészet jó néhány évvel ezelőtt, és 5 év kitartó munkájával elérte, hogy kijusson a Dakarra, és csütörtök óta élő nevezése van. Na jó, némi oltottsága volt a dologra, autószerelő végzettséggel és rallys múlttal már nem volt messze a motorozás. Emberünk az átlagember napi 8 órás melója és családja mellett heti 3 motoros és egyébként napi 2 edzéssel, számtalan bringás, súlyzós edzéssel, különleges kajaprogramokkal készül, és közben különböző motoros tereprallykon, akár Marokkóban 2800 km-es sivatagi versennyel is alapoz.
Szóval végre felvirradt a nap, és sikerült mérnöki pontossággal a kért helyszínen megjelennem és vérben forgó szemekkel motort és földpályát követelni tőle. Egészen barátságos volt, nem küldött el rögtön nagyon messzire, hanem békés mélygarázsba vezette a négykerekű paripámat, majd megmutatta mindkét gyakorló vasat, és még választhattam is a két guriga közül melyikkel menjek: KTM 450 EXC, a nagyobbik meg egy KTM 450 Rally.
Nézegettem a szervizkocsit, tipptop berendezve, tök egyszerű paraszti józan ésszel, és ahogy sejtettem a kivitelezésből, egyszemélyes volt a teljes menetfelszerelés. Lali gyakorlatilag önállóan egy szervizkocsival, ráakasztva a trélerrel bárhol és bármikor meg tud jelenni egy versenyen, mert elég klasszul összerakta a motyót.
Átöltöztünk játszóruhába, magamra akasztottam a fotómasis táskát, majd kicsapattunk a földpályára, útközben néhányszor majdnem lemaradtam, aztán csak sikerült menteni a mundér becsületén, hiába mászkált a hátam mögött a nyakamban lévő öt-hat kilós fotóstáska. Hát persze, hogy beválasztottam a kicsi idegesebbik gurigát, aztán persze később a másikat is ki kellett próbálni. Érdekesmód nekem a nagyobbik szimpatikusabb volt, az nyugisabb motor.
Aztán leraktam magamról a táskát, és próbáltam követni a pályán a tempót, amit a Lali diktál… Mint a csigának, úgy guvadtak a szemeim, hogy hová teszi a lábát, merre ad gázt, mikor vált vissza meg ilyenek… persze egyenesítve csalnom kellett az almafás girbegurbás résznél, hogy ne maradjak le, de aztán a másfeledik körnél már csak kezdtem lemaradni, sőt, másodikra már ótvarlassúnak éreztem magam, ahogy a pálya másik végén üvöltött a motorja a visszafordítóban, úgyhogy bánatosan ki is álltam, nehogy leamortizáljam az utóbbi 5 évi belerakott melóját, ha benézem az útvonalat és szembehajtok vele.