1 hét, 2 motor, 6 ország, 2300 km – 3. rész
Egy egyszerű kis cseh körtúrának indult… és egy életre szóló kaland lett belőle. Túrabeszámoló és ajánlás képekkel, térképekkel, szállással, és tippekkel – mindenkinek, aki szereti. Az utolsó két nap története.
6. nap: Prága-Břeclav (Leventevár) 580 km
„-Honnan jöttek?
-Ma reggel Prágából indultunk.
-És mennyit jöttek?
-580 km.
-Maguk nem normálisak!”
Így fogadott minket este a szálláson a tulaj, és jobban belegondolva, egészen igaza volt.
De kezdjük az elején: elindultunk reggel Prágából, hogy megnézzük a sedleci osszáriumot, amit Csonttemplom néven valószínűleg többen ismernek. Igen, ez az a hely, ami emberi csontokkal van dekorálva: gúlákba rakva várnak a koponyák, lábszárak tartják a gyertyát, de még a csillár is emberi csontokból van. Hátborzongató, és ugyanakkor valami perverz módon lenyűgöző is egyben.
A történet szerint 1278-ban a monostor apátja megjárta a Szentföldet, és hazafelé hozott magával egy kis földet, amit szépen szétterített a temetőben, és innentől fogva a környék (a nagyon tág értelemben vett környék) összes hívője ide akart temetkezni. Aztán jött a huszita háború, meg a pestisjárvány, és a kis kápolna környékére ki lehetett tenni a megtelt táblát.
| Ha már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene tanulni motorozni, életed legnagyobb kalandja most kezdődik. Töltsd le ingyenes e-bookunkat, amivel megteheted az első lépéseidet a motorossá válásod felé! Add meg az adataidat és már érkezik is a postafiókodba az ingyenes e-book.  |
A 18. században kipakolták a régi sírokat, és töprengtek, hogy mit kellene tenni a sok csonttal… és a legenda szerint egy félig vak pap kezdte el gúlába rakodni a fejeket, majd másnapra visszanyerte a látását. Naná, hogy a többiek is nekiálltak dekorálni!
A szakrális felfogás szerint pedig az osszárium azt szimbolizálja, hogy a halál után, Isten előtt minden ember egyenlő – egyformán lehet belőle mondjuk falikar, vagy csillár.
A legszomorúbb az egészben azonban nem a hely maga, hanem a turisták, akik –fittyet hányva a feliratra, miszerint 40 000 ember nyugszik itt, legyünk tisztelettudóak – viháncolva szelfiznek a csontokkal. Úgy fest, hogy rajtam kívül csak a pénztáros fiút zavarta a dolog, aki megpróbált valami rendet vágni köztük, nem sok sikerrel. A lelkesedéséből ítélve még új lehetett szegény…
Innen a már bevált „Itt van a határ egy köpésre, és különben is az ott Csehország legmagasabb helye!” elv alapján kerültünk egy laza 100 kilométert, de nem bántuk meg, hiszen – mostanra biztos már mondanom sem kell – megint csodás utakon mentünk keresztül. A legmagasabb hegy mondjuk egy iciripiciri csalódás volt, mert a legmagasabb pontjára nem lehet felhajtani, motoros csizmában meg nem annyira jó erdőt járni, úgyhogy csak félúton álltunk meg gyönyörködni. Ha legközelebb erre járunk, akkor biztos, hogy betervezzük ezt a gyalogtúrát is!
Kárpótlásként a szomszéd hegyre is felmotoroztunk, majd annak rendje és módja szerint, némi fotózkodás után átgurultunk a lengyel határon. Itt szintén egy hegyen mentünk lefelé, de Lengyelországban már sokkal kátyúsabb volt az aszfalt, sok helyen volt rajta murva, fűrészpor, sávba belógó szembejövő busz is, szóval itt már kicsit kevésbé volt élmény motorozni, de még mindig egész kellemes volt. Az ívek és a dőlésszögek itt is a cseh mintát követik, szóval, ha odafigyel az ember, és felkészül arra, hogy a kanyar túloldalán lehetnek meglepetések, akkor azért még ez a szakasz is kellemetes.
Csehországba visszaérésünk után nem sokkal az útról kiszúrtunk néhány érdekes sziklát, nemtudományos-szemmel azt mondanám, olyasmik, mint a somoskői bazaltorgonák, érdemes volt közelebb menni hozzájuk egy pár fotó erejéig. Itt volt némi kellemetlen találkozásunk egy Harley-s brigáddal, de NaNára való tekintettel nem szidom őket..
Erre a napra összesen kb. 300 km kanyargás jutott, amit bár nagyon élveztem, de este 6 körül már kezdtem fáradni, és pedzegetni, hogy hol van az a maaaarha hosszú és unalmas egyenes, amivel délelőtt riogatott az ember.
Ezután jött, újabb majd’ 300 kilométeren át. Itt már különösebb esemény nem történt, hacsak azt nem számítjuk, hogy átszaladt előttünk egy nyuszi (de senkinek nem esett bántódása), és hogy már annyira kopogott a szemem az éhségtől, hogy kis híján utánaszaladtam, hogy levadásszam. Valamikor este 11 után értünk a szállásra, vacsora már csak a helyi Tescoból, zuhany, ágy, nyöszörgés volt az esti program.
Szállás: Milanna nevű hely, kis retro apartman, valószínűleg a nagyi bútoraival. Egy család csinálja, az idős apuka intézte a papírmunkát, a fia pedig a szomszédban lakik, a motorokat betoltuk hozzá a garázsba – neki is ott álltak a vasai, és a másik apartmanban lakó lengyel motoros pár szintén itt parkolt, szóval a mocik jót bandáztak az éjjel.
