Kis Brigitta tetoválóművész

Írta: Rácz Edina | 2010 szeptember 14

• Előző
• 1 of 7
• Következő

Az ápolónőnek készülő fiatal lány kitartott a szerelme, a tetoválás mellett. Immár teljes erőbedobással varrja a pácienseket, közben ápolgatva a lelküket.

Brigivel este találkozom. Fáradt a hosszúra nyúlt munka után, de a szinte soha le nem törő lelkesedésén ez mit sem változtat. A szépségszalon egy kis helyiségében, Brigi birodalmában, a Biolizard tetováló stúdióban ülünk le beszélgetni. A falakon rajzok, skiccek, és egy festmény, amely mindenkit magával ragad a piros-feketén izzó színvilágával. Már mondja is a tetováló, látva, hogy a képet nézegetem, festőművész szeretett volna lenni. De, aztán rájött, hogy az emberi bőrön való alkotás semmihez sem fogható érzés.

Mindenkinek megvan a maga sztorija, Brigi is belevág az övébe:

– Mindig nagyon szerettem rajzolni, de főként festeni. Nem járattak a szüleim ilyen jellegű iskolába. Hatodik osztályos lehettem az általánosban, amikor megjelentek az első zselés filctollak. Nagyon jól mutattak a bőrön! Állandóan rózsákat rajzoltam a kézfejemre. Ezt meglátták a srácok és megkértek, hogy suli után fekete filccel készítsek a vállukra különféle mintákat. És még ki is fizették! Egy hétig abból ettem a fagyit – nevet visszagondolva. – Aztán ez elmaradt, a gimiben csak a matekfüzet sarkába rajzolgattam. Később rátaláltam a hennára, és a nyári szünetekben, hogy pénzt keressek, a Balatonon festegettem. Úgy éreztem, hogy ez lekorlátozza a tudásomat. A fogkrémmel nem tudsz Mona Lisa-t festeni… Nem lehet olyan szépet kihozni a hennából, mint a tetoválásból – mondja.

− Mikor kerültél közelebbi kapcsolatba a tetoválással?

− Tizenhat évesen, amikor a Balatonon egy tetováló megengedte, hogy megnézzem, hogyan dolgozik. Azt gondoltam, ezt ki kell próbálnom! Hosszas keresgélés után találtam egy régóta dolgozó művészt, Tóth Balázst, aki megtanított a technikára. Cserébe rajzolnom kellett a katalógusába. Nagy lelkesen jártam minden hétvégén Balázshoz egy fél éven keresztül. Malaclábon, bőrdarabon próbáltam ki először a tetoválást. Meg kellett szoknom a gép súlyát. Megtanulnom, mit hogyan kell összerakni és így tovább…

− Milyen volt az első…?

− Egyszer azt mondta Balázs, hogy na, most már hívjak egy delikvenst, akit tetoválhatok. A szívem majd’ kiugrott a helyéből! Gondolkodtam, ki lenne az az őrült, aki erre vállalkozna… Abban a pillanatban, ahogy beléptem a suliban a terembe, az egyik gimis osztálytársnőm szinte repült felém, hogy ő szeretne hozzám jönni. Egy kis rózsát kért a lapockájára. Jobban izgultam, mint Ő. Nagyon féltem, amikor meghúztam az első vonalat. Azóta tart a tetoválás szerelme… Hatalmas dolog, hogy egy ember kitüntet azzal, hogy a munkámat élete végéig szeretné magán viselni.

− Akkor innen már egyenes út vezetett a tetoválásig?

− Nem, ugyanis Balázs kiment Németországba dolgozni. Megbeszéltük, hogy ott maradok az üzletében, és tetoválok. Semmilyen felszerelésem nem volt. Egy tizenhét évesnek erre nincsen pénze, és otthon sem nézték túl jó szemmel a hobbimat. A mai napig nincsen rajtam tetoválás sem. Akkor elkeseredtem, elkezdtem a kis rajzgyűjteményemmel házalni. Megkérdezték, hol vannak a fotók, de amikor elmondtam, hogy frissen képzett padavan vagyok, az ajtót mutatták. Aztán a semmiből jött egy telefonhívás. Egy srác volt az, aki Szigetszentmiklóson nyitott üzletet. Odamentem dolgozni, ahol szinte újra kellett kezdenem mindent, mert sokat felejtettem. Egy évig munkálkodtam nála a suli mellett.