Kezdhetném azzal, hogy kiskorom óta szeretem a motorokat, és alkatrészekkel játszottam babák helyett, de nem így van.
Sok-sok évig nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a vasaknak. Gurulnak, van két kerekük, hurrá. Anyai részről megvolt a szerelem (bár csak távolról), rám akkoriban még nem ragadt. Így gondolkodtam egészen addig, amíg meg nem ismertem a páromat egy hűvös januári napon. Tudtam, hogy van több motorja, de nagyon örültem az autónak is – első pár találkozónkra még azzal jött.
Aztán ahogy egyre mélyült a kapcsolat, úgy mentem egy nap fel hozzá - akkoriban már február végét írtunk, kezdett jó idő lenni. Megfogta a kezem és magával vitt a lakás pincéjébe, egy eldugott zugba, belém pedig ott csapott a villám.
Két gyönyörűséges Moto Guzzi pislogott rám – kicsit porosan, de nem kevésbé méltóságosan. Egy kisebb 750-es Breva, és a nagytesó, az 1200-es sport, mindkettő tűzpiros.
Hallom a mosolygós kérdést: „Megyünk egy kört valamelyikkel? Van fent felszerelés neked is." Igeeeen – bólogattam nagyokat, tejbe tök-módra vigyorogva. Uzsgyi, fel a női bukó- kabát-kesztyű, meg két nadrág (hűvös volt még), nagyobb Guzzi kitolva.
És az a kilométer, amit megtettünk a kerületben, eldöntötte további kapcsolatomat ezekkel a csodákkal. Ahová csak tudtunk, motorral mentünk, ha délután nem volt program, kértem, hogy legalább guruljunk egy kicsit. Mindegy hova, felőlem a sarki közértbe is mehetünk, csak motorozzunk.
