Írta: Dr. Szöszi | 2007 szeptember 06

Azt hiszem elég általános történet az enyém, de azért elmesélem: Előre leszögezném, hogy nem tartozom azok közé akik már 8 évesen apukájuk Simsonján gyakoroltak, így elég friss motorosnak számítok.

Vőlegényemmel – milyen furcsán hangzik ez a szó… na mindegy –3 éve ismerkedtem meg. Neki a családjában a motorozás hagyomány, és mivel Én is régóta kacérkodom a motorokkal – bár mindig volt valami, ami elvonta róluk a figyelmem – rábeszéltem a jogsira és a motorvásárlásra.

Erre három éve került sor, és amint kezében volt a jogosítvány, amit már a saját ezer éves GS 500-as Suzukijával szerzett, rögtön mögé ültem. Egy idényen keresztül élvezetem a hátsó ülést. Egyikünk sem volt hajlandó kocsival vagy vonattal közlekedni, minden pénzünket benzinné tettük és állandóan túráztunk.

Két évvel ezelőtt aztán úgy döntöttem, hogy szép és jó a hátsó ülés, de vezetni akarok. Egy-két balul sikerült próbálkozás után, melyben a GS 500 súlya győzött, úgy döntöttem inkább oktatóval és inkább csak korlátozott... Munka előtti 0. és 1. órákban (fél hattól általában) szorgalmasan jártam rutinra majd a vizsga után – mely meglepő módon elsőre sikerült – forgalomba. 2006. június 3-án aztán meglett a jogsim. Sajnos pénzem nem volt, így a tavalyi idényt is benzintyúkként töltöttem.

Dr. Szöszi profiljaIdénre végre összeszedtem némi pénzmagot és március végén – tekintettel parázási szokásaimra a magasabb jogsi ellenére is – egy 125-ös Hondát vettem. Azóta a rengeteg meló és a tárolási nehézségek miatt csak hétvégén járathatom meg, de 1000 km-t már beleraktam.

Hihetetlen élményt nyújt, azóta hátsó ülésre csak hosszas kérlelés után ülök és egész héten a hétvégét várom, hogy akár csak egy-két órát, de gurulhassak. A motoron ülve át tudom érezni Jack Kerouac könyvében írtakat: „bár hosszú az út, de sebaj, megéri, hisz az út az élet”.