Írta: Dóri | 2009 október 28

Az én történetem úgy kezdődik, hogy kb. 15 éves koromig nem mertem egyáltalán motorra ülni. Nem tudom mért, csak úgy féltem tőle…

Aztán egyszer bátyám előszedte a sufniból édesapám 1972-es évjáratú 250 cm³-es MZ Trophy-ját, hogy rendbe pakolják a haverokkal, és azzal fog motorozni. Sikerült is nekik újra életet lehelni a gépezetbe, aztán elkezdtek mindenfelé járni a srácokkal. Bátyus egyszer megkérdezte, hogy megyek-e vele. Nagyon paráztam felülni mögé, de hát úgy gondoltam az mégse járja, hogy én itthon ülök, ők meg világot látnak, hát felültem mögé. És ahogy a dalban is van: „a kipufogó füstje megcsapott” és innen kezdve állandó utasa lettem hol tesómnak, hol egyik-másik barátunknak.

Ez így ment kb. 2 évig, amikor úgy döntöttem, hogy én is megszerzem az „A korlátozott” jogsit. Akkor még csak azért, hogy ha úgy alakul bármi, akkor én is hazavezethessem a motort. Aztán eszembe ötlött, hogy keresztpapámnak is van egy használaton kívüli (konkrétan a tyúkok közt álló) motorja, mégpedig egy 1975-ös évjáratú 125 cm³-es MZ Trophy. Így ahogy bátyámnak én vagyok a „kistesója”, így a motorja is kapott egy „öcsikét” (mivel nem tudom ki, hogy van vele, de én azt mondom, az én motorom fiú motor női vezetővel).

Nagyon rossz állapotban volt az én „Kicsikém”, de rendbe pakoltuk, kapott szép fekete fényezést lángmintákkal (ami épp nem lett művészi, de célnak megfelelő és nekem tetszik). A jogsit is sikeresen megszereztem úgy, hogy a motoros barátaink nem is tudtak róla, aztán nagy meglepetés érte őket, amikor kiderült, hogy már nem csak utas lehetek a motoron.

Azóta érthetetlen saját magam számára is, hogy gyerekkoromban mért féltem, hiszen ma már imádom a motorozást, a motoros rendezvényeket (a párommal is egy motorostalálkozón ismerkedtem meg még 3 éve), a túrákat a barátokkal, az útszéli szereléseket (mert hát 30 évnél idősebb motorokról van szó, így gyakran előforduló esemény). Egyszerűen az életem része lett…

Motorozásra való időt és széles utat!